Rudolf és a Tacskóminik
Rudolf, a higgadt, megfontolt, kissé melankolikus felnőtt tacskó, épp a kanapé árnyékában szemlélte a világ múlandóságát. Vagy legalábbis azt, hogy mikor pottyan le végre egy falat virsli az asztalról.
És akkor… megérkeztek. A nyifogó kompánia. Pletkya babatacskói.
Pici lábakon trappoló, kacsázó apróságok, akik úgy néztek ki, mintha valaki legyártotta volna Rudolfot, csak többszörösen kicsinyítve, rózsaszín pocakkal és világmegváltó energiával.
Az egyik nekiszaladt Rudolf oldalának. A másik a fülébe nyalt. A harmadik a farkába csimpaszkodott. A negyedik? Ő megpróbált alábújni Rudolfnak, mintha anyjának hinné.
Rudolf csak pislogott. – Ezek micsodák? És miért nyifognak ilyen magas frekvencián, hogy beleremeg a májam is?
Pletkya közben kedvesen elvonult egy korty vízért, a négy babatacskó persze azonnal riadót fújt.
– ANYAAAAAAAAA!!! – nyifogták váltakozó szólamban, de teljesen egyszerre, miközben Rudolfra néztek úgy, mintha ő lenne az ügyvezető pótpótlék.
Rudolf próbált visszafeküdni, elegánsan nem reagálni, ahogy a nagy tacskók szoktak.
De nem lehetett. Mert a következő percben egy mini már a hátán ugrabugrált, kettő a fülét harapdálta, a negyedik pedig nagy elánnal próbálta elásni Rudolf játékcsontját – Rudolf szőre alá.
– Ezt nem tanították a Tacskóiskolában – gondolta Rudolf. – Ez már valami másik dimenzió. A bébitacskó-univerzum.
De amikor az egyik kis nyifogó odakucorodott a mellkasához, nyomott egy nyálas puszit az orrára, és hatalmasat sóhajtott, mielőtt elaludt volna, Rudolf belül egy kicsit elolvadt.
Na jó, nagyon.
Lehet, hogy bosszantóak, hangosak, túl sokat rágják a fülét és a türelmét… De hát ő is volt ilyen egykor. Csak nyilván sokkal elegánsabban, természetesen, de akkor is.
Mancsát óvón a babatacsira helyezte és meg sem mert moccanni, nehogy megzavarja a kis törpicsek álmát. A lepkék és a rigócimbora nyuodtan várhatnak, és a Kínába átásás sem tűnt most éppen olyan fontos feladatnak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése