Van egy különös népcsoport, nevezzük őket a Világfájdalom Lakópark állandó bérlőinek. Nem költöznek, nem variálnak, csak állnak az erkélyen, és onnan kiabálnak lefelé a valóságnak.
Szerintük itt minden szörnyű. Tombol a mélyszegénység, az állam egyszerre túl kemény és túl puha, a társadalom pedig egy erkölcsi romhalmaz, amelyet csak ők látnak tisztán, mint valami erkölcsi éjjellátóval felszerelt megfigyelők.
Ők azok, akik pontosan tudják, hogy tenni kellene valamit. Valaki másnak. Valahol máshol. Valamikor később. Addig ők kiabálnak.
Ha azonban a beszélgetés véletlenül kimozdul az elméleti magasságokból, és egy pillanatra leér a nappali szintjére, ahol már kilincs is van az ajtón, hirtelen érdekes dolgok történnek.
– „Te befogadnál egy többgyerekes, leszakadt kistérségi, mélyszegény családot?”
– „Hát… az azért bonyolult…”
– „És egy migráns család? Szegényeknek hely kellene.”
– „Azért vannak erre intézmények…”
– „Egy megtévedt bűnöző, új esély, reszocializáció? Beszállnál”
– „Na de azért mindennek van határa…”
A Világfájdalom Lakóparkban a szolidaritás egy gyönyörű dísztárgy, éppen ezért üveg mögött tartják, nehogy használat közben megkarcolódjon.
A problémák mindig hatalmasak, rendszerszintűek, történelmiek. A megoldások viszont aprók, személyesek, és valahogy mindig másokhoz érkeznek.
Ők azok, akik szerint mindenki hibás. Hibás az állam, a társadalom, a rendszer, a múlt, a jelen, a jövő. Egyetlen kivétellel. Ők maguk. Ők sosem hibásak, hiszen elég hangosan kiabálnak.
Mert ők már megtették a legtöbbet, hiszen megfogalmazták, hogy mi a baj. És ez kétségtelenül kényelmesebb, mint kinyitni az ajtót.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése