Agymenés 812.

A posztfasiszta reggeli kávéja

 

 

 

 

A magyar politikai nyelv olyan, mint egy folyamatosan forrásban lévő bogrács. Ha valaki kicsit félrenéz, már bele is került egy új szó, amit addig senki nem látott, de hirtelen mindenki használni kezdi, mintha már a nagymama is ezzel altatta volna a gyerekeit. 

 

Így született meg mostanában a közélet legújabb teremtménye: a posztfasiszta.

 

A szó első hallásra olyan, mintha egy egyetemi szeminárium és egy kommentháború szerelemgyereke lenne, a jelentése azonban rugalmas, mint egy gumicsizma. A Facebookon például nagyjából azt jelenti: valaki, akinek a posztjával/kommentjével nem értek egyet, de a sima fasiszta már túl snassz.

 

A klasszikus fasiszta ugyanis már elavult. Olyan, mint a Nokia 3310, ami ugyan működik, de a modern vitákhoz már kevés benne a megapixel. A politikai kreativitás ezért előállt a továbbfejlesztett változattal: posztfasiszta 2.0. verzióval. 

 

Ez a jelző különösen praktikus, mert bárkire ráhúzható.

 

Ha valaki jobboldali: posztfasiszta. Ha valaki baloldali, de rossz kérdést tesz fel: posztfasiszta. Ha valaki csak annyit ír, hogy „forrás?”: gyanúsan posztfasiszta.

 

A kifejezés legnagyobb előnye azonban az, hogy senki nem tudja pontosan, mit jelent, így a vitában mindig az nyer, aki gyorsabban írja le.

 

A politikai nyelv persze mindig szeretett nagy szavakkal dobálózni. Volt idő, amikor mindenki ügynök volt, később mindenki Soros-bérenc lett, aztán szektás meg birka, most pedig a kommentmezők új kedvence a posztfasiszta. Olyan ez, mint egy szezonális divat a nyelvben. Tavaly még mindenki propagandista volt, idén már posztfasiszta.

 

A választási időszakban különösen szépen virágzik ez a szó, hiszen a kampány olyan, mint egy nyelvészeti gyorsítótábor: három hét alatt több új politikai kifejezés születik, mint egy átlagos akadémiai nyelvészeti laborban tíz év alatt.

 

A posztfasiszta ráadásul azért zseniális, mert egyszerre tud tudományosnak és fenyegetőnek hangzani. Van benne egy kis történelmi borzongás, egy csipet egyetemi filozófia, és egy nagy adag kommentháborús indulat. Olyan szó, amelyet nyugodtan le lehet írni kávéval a kézben, de közben úgy hangzik, mintha egy diktatúra küszöbén állnánk.

 

A magyar Facebook azonban már ilyen. Itt a politikai fogalmak nem lassan alakulnak ki, könyvekben, tanulmányokban, akadémiai üléseken, hanem egy csütörtök délutáni kommentmezőben. Valaki leír valamit, pár száz ember átveszi, másnap pedig már úgy beszélünk róla, mintha mindig is létezett volna, sőt, igaz is lenne. 

 

Így lett a magyar közélet legújabb mitológiai lénye a posztfasiszta. Nem tudjuk pontosan, ki az, nem tudjuk pontosan, mit csinál. De ha a Facebookon valaki nagyon ideges lesz, biztosan előbb-utóbb felbukkan. Pont olyan,mint egy politikai Pokémon az appos játékban. Lehet rá vadászni, el lehet kapni, az egyetlen baj, hogy a hangerejét nem tudod letekerni.