Agymenés 830.

 Főszerepben az ablakrongyok

 

 

Van valami egészen sajátos hangulata annak, amikor az ember kinéz az ablakon, és hirtelen nem tudja eldönteni, hogy választási kampányba csöppent, vagy egy különös, szabadtéri identitás-szárító fesztiválra. A zászlók, molinók, lobogók úgy lengenek az erkélyeken, ablakokban, mintha a szél is közösségi élményre vágyna, és nehogy lemaradjon, inkább együtt fúj mindenkivel.

 

Régen az ember legfeljebb a hűtőn tartott egy-egy politikai véleményt, mágnes formájában, diszkréten, hogy a rántott hús és a párizsi szelet még véletlenül se keveredjen ideológiai vitába. Ma viszont már a homlokzat is megszólal. Az erkélyek beszélnek. A redőnyök állást foglalnak. A muskátli pedig, ha lenne szava, valószínűleg csak annyit kérdezne a kifeszített molinóktól, hogy ez most dekoráció, vagy csatlakozási kötelezettség.

 

Kialakult egy új lakberendezési stílus is, valahol a „minimalista skandináv” és a „kollektív önkifejezés zászlóalapú gyorsítópályája” között. A színek harsányak, az üzenet egységes, a finomság pedig valahol lemaradt útközben. Vélhetőleg nem fért fel a közös hullámra. Ha valaki véletlenül más színt akaszt ki, az már nem dekoráció, hanem kilógás. Márpedig a kilógás, mint tudjuk, huzatos műfaj és jelen kampányhisztiben nem kívánatos.

 

Persze lehet, hogy csak én vagyok maradi. Én még abban a korszakban nőttem fel, amikor az ember a politikai ízlését, a vallása és a nemi identitása mellett úgy kezelte, mint egy régi családi receptet. Megvolt, működött, de nem teregette ki az erkélyre vagy az ablakba, hogy a szomszéd is biztosan lássa, melyik templomba megy, kire szavaz és kivel bújik ágyba.

 

Most viszont mintha mindenki egyszerre jött volna rá, hogy a vélemény csak és kizárólag akkor az igazi, ha látható. Ha kifeszíthető. Ha lobog. Ha visszaigazolást kap a túloldali erkélyről, hogy „igen, mi is ugyanígy gondoljuk”. 

 

Persze, nem mindenki birka, csak sokan szeretnek együtt, meleg biztonságban haladni. Néha annyira, hogy a gondolkodás már opcionális extrává válik.

 

A legérdekesebb mégis az, hogy ebben az új vizuális kórusban a csend vált gyanússá. Ha valaki nem lógat ki semmit, az már szinte állásfoglalás. A „semleges erkély” lassan olyan ritka lesz, mint a parkolóhely szombat délelőtt — létezik, csak senki sem hiszi el, amíg nem látja.

Így aztán az ember óvatosan sétál az utcán, kerülgetve a lobogó identitásokat, és közben azon gondolkodik: vajon mikor jutunk el oda, hogy a függöny mintája is közösségi hovatartozást jelez? És ha igen, lesz-e még olyan ablak, ahol egyszerűen csak kinézni lehet, de anélkül, hogy visszanézne rá egy egész nyáj.

 

Addig viszont marad a látvány. Egy ország, ahol a szél nemcsak az időjárást jelzi, hanem azt is, merre érdemes tartani a szomszéd szerint.