Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 813.

 

Gyermeknevelési veszélyforrások
 
 

 
 
Hallottam egy anyukáról, aki nem engedi a gyerekének nézni a Peppa malacot, mert az rossz példát mutat. Például pocsolyába ugrálást.
 
Ez első hallásra logikusnak tűnik, hiszen ha egy gyerek lát egy rajzfilmet, ahol egy malac sárba ugrik, akkor nyilván azonnal civilizációs összeomlás következik. Óborzadály! Sáros lesz a gyerek.
 
Amúgy az megvan, hogy gyerekként én a Tom és Jerry mellett a Gyalogkakukkot is néztem?
 
Aki nem látta, annak elmesélem, hogy abban egy prérifarkas rendszeresen próbálta ipari robbanóanyagokkal, rakétákkal, katapultokkal és gravitációs kísérletekkel megsemmisíteni a futómadarat. Az esetek többségében azonban leginkább saját magát robbantotta fel, zuhant szakadékba, vagy préselte laposra egy zongora.
 
Ennek ellenére – meglepő módon – nem nőtt fel az a generáció, amelyik katalógusból rendel dinamitot. Legalábbis nem tömegesen vannak ilyen emberek.
 
Ennek - szintén sokak számára meglepő - oka az, hogy a gyerekek általában képesek megkülönböztetni a rajzfilmet a valóságtól. A felnőttek viszont néha nem, vagyis egyre inkább úgy tűnik, nem csak néha, és egyre többen.
 
Így jutunk el oda, hogy a modern gyermekvédelem legnagyobb veszélyforrása nem a dinamittal robbantó prérifarkas, hanem egy sárban ugráló rajzfilm-malac lesz, sőt, következő lépésként betiltjuk a Tom és Jerryt is. A gyerek nem ugrálhat a sárban, a pocsolyában, ezért tabletet és telefont adunk a kezébe, üljön szépen, csendben, de azért alaposan korlátozzuk, mit is nézhet rajta. Szép, új, beszűkült világ!
 
De valahol jogos, hiszen a Tom és Jerryben egy egér vasalóval fejbe csap egy macskát, ez pedig nyilván súlyos társadalmi következményekkel járhat. Mert mi van, ha a gyerek is megpróbálja az oviban? Vagy otthon?
 
Mondjuk… gondolni már én is gondoltam rá. Elég sokszor. Csak még nem tettem meg. Még...

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 238.

A higgadtság nagymestere   Sebestyén József, kárpátaljai honfitársunk tragédiája kapcsán megszólalt végre A Szakértő. Igen, így, csupa nagybetűvel. A Szakértő, akinek véleménye súlyosabb, mint egy vizes homokzsák a gátszakadásnál.    A Szakértő így szólt: „Keveset tudunk, úgyhogy ideje volna a higgadtságnak.” Majd hozzátette: „Nem tudom, hogy mi történt, a rendelkezésre álló információk ellentmondóak.”   Micsoda intellektuális piruett! Micsoda szellemi bölcsőcskehintáztatás! Az ember már-már hallja, ahogy Arisztotelész hevesen tapsol odafent.   Apró, egészen apró szépséghiba, hogy ha ugyanezeket a mondatokat valaki például Bucsa kapcsán írta volna le – ne adj’ Isten, az első napokban –, azonnal rácsapták a pecsétet: „Konteós! Putyin-bérenc! Fake news mocsok!” Majd behajították a véleménybányába, ahol már izzadva robotolt pár ezer másik, akik csak annyit mertek kérdezni: „Biztos, hogy minden úgy van?”   De most! Most végre győzött a mértéktartás! A higgadtsá...

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...