Van az a pillanat, amikor az ember megnyitja a Facebookot, meglát egy Magyar Péter-posztot, és reflexből még görgetne is tovább. De aztán a szem sarkából észrevesz egy ismerős nevet a lájkok és kommentek között. Aztán még egyet. Aztán még egyet. És ilyenkor az ember egy pillanatra megáll, és halkan felteszi magának a kérdést: mi a jó ég történt ezekkel az emberekkel?
Nem arról van szó, hogy ne érteném a változás iránti vágyat. Persze hogy értem, nagyon is megértem. A magyar politika olyan, mint egy örök lakásfelújítás, ahol mindenki biztos benne, hogy a következő mester majd végre rendesen csinálja meg, aztán a végén úgyis ráomlik a fél kecó. Ez teljesen emberi. Teljesen érthető.
A remény hal meg mindig utoljára.
De amikor olyan emberek nevét látom a kommentmezőben, akikről korábban azt hittem, hogy legalább alapjáraton működik náluk a józan ész, hogy képesek felismerni egy kórosan hazug, nárcisztikus kalandort, akkor azért az emberben megáll egy pillanatra a vérkeringés.
Ezekkel az emberekkel régen lehetett beszélgetni. Normálisan, mondatokban, érvekkel. Nem voltak tökéletesek, ahogy én sem voltam és vagyok az, de legalább volt bennük egy alapvető reflex. Egy olyan reflex, ami azonnal jelzett, ha valaki túl hangosan, túl magabiztosan és túl sok gyűlölettel beszélt. Ilyenkor - egykoron - még ők is egy lépést hátraléptek, és megnézték, hogy mi is történik valójában.
Most meg ott állnak a kommentelők között, és tapsolnak, sikítva rajonganak, imádnak és kontroll nélkül, birkaként követnek. Pont mik a grupiek a backstage-ben koncert előtt és után.
És az ember ilyenkor tényleg nem tudja eldönteni, hogy mi történt. A józan ész ment el szabadságra, esetleg végleg, vagy egyszerűen mindenki úgy döntött, hogy a kritikus gondolkodás egy ideig most pihenjen, jó nekik a késői tinis rajongás is?
A legszebb az egészben, hogy mindez mindig ugyanazzal a magyarázattal történik: a változás reményében. Ez az a varázsmondat, amellyel a modern politikában gyakorlatilag bármit el lehet adni, teljesen elég hangosan mondani, elég sok felkiáltójellel, jól bevált üres lózungokkal, és máris megérkezik a taps, rajongás, kontroll nélküli imádat.
Az ember pedig ott ül a képernyő előtt, és nézi a kommentmezőt, ahol egykori józan emberek teljes lelkesedéssel bólogatnak minden indulatos, agresszív és erőszakos mondatra. És ilyenkor az ember nem dühös lesz, hanem inkább egy kicsit szomorúan cinikus. Mert rájön, hogy a politika talán nem is a politikusokról szól igazán, hanem arról, vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy normális emberekből agymosott, szemellenzős kommentharcosok legyenek.
És néha egészen ijesztően kevés.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése