Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 805.

 

A frontvonal Dubajban húzódik

  


 
 
Idézet egy cikkből: "Korábban egy ukrán turista Dubajban arról számolt be, hogy ő és sok más ukrán az Egyesült Arab Emírségekben rekedt az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni háborúja miatt, és az ukrán külügyminisztérium semmilyen segítséget nem nyújt nekik az evakuálásban és a szálláskeresésben."
 
Különös idők ezek. Egy ország háborúban áll, a városait rakéták érik, a gazdasága lélegeztetőgépen, a lakosság pedig Dubajban reked.
 
Igen, jól olvasta mindenki: Dubajban. Nem Harkov pincéjében, nem egy generátor mellett Odesszában, hanem egy felhőkarcoló árnyékában, a sivatagi luxus közepén.
 
Egy ukrán turistacsoport most panaszkodott, hogy ő és sok más honfitársa az Egyesült Arab Emírségekben ragadt az amerikai–izraeli–iráni konfliktus miatt, és az ukrán külügyminisztérium nem siet a segítségükre. Nincs evakuálás, nincs szállásintézés.
 
Ez valóban súlyos humanitárius kérdés. Hiszen a háború borzalmai mindenkit utolérnek, különösen azokat, akik egy dubaji hotel tetőmedencéjéből nézik a naplementét.
 
Valahol egy lövészárokban egy katona talán éppen azon gondolkodik, milyen kegyetlen is a sors. Miközben ő sárban ül, a honfitársai a Burj Khalifa tövében rekedtek. Tragédia ez a javából.
 
A modern háborúk már csak ilyenek. Régen a menekültek a szomszéd faluba jutottak el, ma viszont a globális konfliktusok következményei egészen Dubajig érnek.
 
És valljuk be, ez tényleg embert próbáló helyzet. Mert az ember bár sok mindent kibír, de azt, hogy a külügyminisztérium nem szervez azonnali mentőjáratot a dubaji nyaralásból, azt már nehezen. Hiszen Dubajból könnyebb hazajutni, mint Odesszából meglátogatni a Herszonban élő nagymamát.
 
Ha így haladunk, hamarosan külön nemzetközi jogi kategória születik: a luxusban rekedt háborús menekült.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...