Van az a helyzet, amikor nem forradalmat kell csinálni a fedélzeten, hanem végre kapaszkodni valamibe, ami mindig is stabilan állt a helyén, és valakibe, aki nem most keresi a képeken, melyik is lehet a hajó orra és melyik a vége.
Viharban nem a lelkesedés kormányoz, hanem a rutin. Nem az, aki most jött fel a fedélzetre térképpel a kezében, amin még mindig a „You are here” pöttyöt keresi, hanem az, aki már látott hullámot közelről, és tudja, melyik az, amelyik csak morog, és kicsit dobál és melyik az, ami harap, öklendezésre kényszerít. A kapitány ilyenkor nem dísz, hanem funkció. Ő az, aki nem beszél lyukat a legénység és az utasok hasába, hanem dönt. Nem remél, hanem számol. Mondjuk azt, hogyan lehet kikeveredni a viharból.
Mert a tenger nem szereti a kísérletezést. Ott nincs „próbáljuk ki, mi lesz”, csak az van, hogy mi marad a felszínen, mi éli túl a vihart.
És persze mindig akadnak olyanok, akik ilyenkor hirtelen kapitánynak képzelik magukat. Frissen vasalt ötletekkel, hibátlan önbizalommal, sztárfotókkal a fedélzeten, és azzal a fajta bátorsággal, ami addig tart, amíg az első nagyobb hullám át nem csap rajtuk. Aztán jön a gyors kiugrás az első szigeten, vagy a még gyorsabb alku: „vigyék a hajót, csak én megússzam.”
Egy vihar nem a tanulás terepe, hanem a túlélésé. Ott nem az a kérdés, ki tudja legszebben elmagyarázni, merre kéne menni, és ki mutat jobban az alaposan megvilágított, agyonretusált képeken, hanem az, ki tud ténylegesen kormányozni. Aki már hibázott, javított, újratervezett, de még mindig áll a kormánynál.
Lehet majd egyszer, a nyugodt vizeken vitatkozni, cserélni, új irányokat rajzolni. De amikor a hullámok már az ablakon kopogtatnak, és vadul dobálják a bárkát, akkor nem kapitányt keresünk, hanem azt, aki nem most tanul úszni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése