Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 828.

 

Van az a helyzet, amikor nem forradalmat kell csinálni a fedélzeten, hanem végre kapaszkodni valamibe, ami mindig is stabilan állt a helyén, és valakibe, aki nem most keresi a képeken, melyik is lehet a hajó orra és melyik a vége.
 
 

 
Viharban nem a lelkesedés kormányoz, hanem a rutin. Nem az, aki most jött fel a fedélzetre térképpel a kezében, amin még mindig a „You are here” pöttyöt keresi, hanem az, aki már látott hullámot közelről, és tudja, melyik az, amelyik csak morog, és kicsit dobál és melyik az, ami harap, öklendezésre kényszerít. A kapitány ilyenkor nem dísz, hanem funkció. Ő az, aki nem beszél lyukat a legénység és az utasok hasába, hanem dönt. Nem remél, hanem számol. Mondjuk azt, hogyan lehet kikeveredni a viharból.
 
Mert a tenger nem szereti a kísérletezést. Ott nincs „próbáljuk ki, mi lesz”, csak az van, hogy mi marad a felszínen, mi éli túl a vihart.
 
És persze mindig akadnak olyanok, akik ilyenkor hirtelen kapitánynak képzelik magukat. Frissen vasalt ötletekkel, hibátlan önbizalommal, sztárfotókkal a fedélzeten, és azzal a fajta bátorsággal, ami addig tart, amíg az első nagyobb hullám át nem csap rajtuk. Aztán jön a gyors kiugrás az első szigeten, vagy a még gyorsabb alku: „vigyék a hajót, csak én megússzam.”
 
Egy vihar nem a tanulás terepe, hanem a túlélésé. Ott nem az a kérdés, ki tudja legszebben elmagyarázni, merre kéne menni, és ki mutat jobban az alaposan megvilágított, agyonretusált képeken, hanem az, ki tud ténylegesen kormányozni. Aki már hibázott, javított, újratervezett, de még mindig áll a kormánynál.
 
Lehet majd egyszer, a nyugodt vizeken vitatkozni, cserélni, új irányokat rajzolni. De amikor a hullámok már az ablakon kopogtatnak, és vadul dobálják a bárkát, akkor nem kapitányt keresünk, hanem azt, aki nem most tanul úszni.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...