Van az a pont, amikor a kampány már nem kommunikáció, hanem egyfajta művészeti performansz, ahol a valóság csak díszlet, a józan ész pedig sokadrangú statiszta.
Magyar Péter most mintha egyenesen ebbe a műfajba lépett volna át, és nem is kicsiben: rögtön címlappal, hőssel, zászlóval, történelmi súllyal, mindennel, ami egy tisztességes politikai lázálomhoz szükséges.
A kép olyan, mintha valaki egy maréknyi történelmet, egy csipetnyi Netflixet és egy fél kampánystratégiát bedobott volna egy turmixgépbe, majd a „max” fokozatra állította volna. És amikor felnyitotta a fedelet, már nem is volt visszaút.
Ott áll előttünk Szabó Bence, mint a magyar Cattani felügyelő, aki láthatóan nemcsak egy ügyet visz, hanem egy komplett forgatókönyvet a hátán.
És itt lép be Magyar Péter, mint rendező, castingos, marketinges és – ha kell – narrátor egy személyben. Mert ez a poszt nem egyszerűen egy vélemény. Ez egy komplett univerzumindítási kísérlet. Olyan lendülettel, mintha minimum három évadra lenne már szerződés, csak a valóság még a forgatókönyvet sem írta végig.
Magyar Péter pirulája bizony elgurult, és ez itt már nem is sértés, inkább diagnózis jellegű megfigyelés. Mert ehhez a szintű dramatizáláshoz nem elég a politikai szándék, kell hozzá egy adag határtalan hit abban, hogy ha elég nagyot mondunk, a világ majd utolér bennünket, és ami reggel még igaz volt, estére ordító hazugsággá válik.
Csakhogy a világ nem sprintel. A világ inkább álldogál, karba tett kézzel, és nézi, ahogy a kampány túlpörög saját magán. Mert amíg a címlapon hősök születnek, addig a valóságban továbbra is ott toporog néhány makacs kérdés, amiket sem zászló, sem epikus tekintet, sem a recsegő hangon ordibált szlogen nem tud eltakarni.
A legszebb az egészben mégis az aránytévesztés. Mert nem az a probléma, hogy valaki nagyban gondolkodik, hanem az, hogy közben minden más eltörpül mellette. Egy bukott rendőrből legenda lesz, egy büntetőügyből korszakos dráma, egy posztból pedig, nos, egy kicsit túl lelkes kreatív pályázat.
És valahol itt válik az egész igazán szórakoztatóvá. Mert amikor a kampány már ennyire elszakad a valóságtól, a realitásoktól, de főleg a józan észtől, akkor nem is kell külön kritika. Elég csak nézni, ahogy lebeg.
Ha így haladunk, legközelebb már nem is borító lesz, hanem előzetes, narrációval, lassított felvétellel, és egy mély hanggal, ami azt mondja: „Egy ember. Egy igazság. Egy nagyon erős poszt.”
A valóság és a józanság pedig addig csendben kivár. Mint mindig.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése