Agymenés 807.

 

A kolostormalac és a forradalmi kismalac meséje 

 

 

 

 

Volt egyszer egy baromfiudvar. Nem túl nagy, nem túl kicsi, éppen akkora, hogy a tyúkok mindig tudjanak min csipkelődni, a libák min tudjanak hangosan méltatlankodni, a tehenek pedig békésen kérődzzenek a kerítés árnyékában.

 

Ennek az udvarnak az ura egy kolostormalac volt.

 

Nem akárhogyan lett úr. Senki sem emlékezett már pontosan, mikor történt, csak arra, hogy régen még egyszerű malac volt, aztán egyszer csak lett egy külön ólja. Nem is akármilyen: klímás, száraz szalmával, puha párnával, és a pletykák szerint még perzsaszőnyeggel is.

 

A kolostormalac pedig azt mondta: Rend kell az udvarban. A rendnek ára van.

Így hát sápot szedett mindenkitől.

 

A tyúkoktól tojást, a libáktól tollat, a tehenektől tejet, a birkáktól gyapjút, a kacsáktól hápogást, a malacoktól moslékot.

 

Sőt, még a kamra egereitől is követelt valamit. – Egy morzsát ide, egy morzsát oda – mondta. – Az udvar biztonságáért.

 

Az udvar népe néha morgott. A libák különösen hangosan. Gágágá! Ez már sok! - mondták.

 

De aztán többnyire minden ment tovább. Az udvar lakói dolgoztak, ettek, aludtak, néha panaszkodtak, de azért elvoltak.

 

Egészen addig, amíg egy napon fel nem állt egy kismalac.

 

Ez a kismalac sokat figyelte a kolostormalacot. Látta a szőnyeget. Látta a külön etetőt. Látta, hogy a kolostormalac nem a többiekkel túrja a moslékot, hanem elegánsan, külön sarokban lakmározik. És a kismalacban egyszer csak megszületett egy gondolat. "Ha neki lehet – mondta –, akkor nekem miért ne lehetne?"

 

Így hát körbejárta az udvart. A tyúkoknak ezt mondta: Kevesebb tojást kell majd adnotok! A libáknak, hogy "Szabadabban gágoghattok!" A teheneknek több rétet és több füvet ígért. A birkáknak puha földeket, az egereknek örök morzsabirodalmat ígért.

 

De nem állt meg itt.

– És még valami – tette hozzá ünnepélyesen. – A gazda többé soha nem vág le senkit. Sőt! Minden negyedévben elmehettek nyaralni a szomszéd szemétdombra!

 

Az udvar népe felbolydult. A libák gágogtak. A tyúkok kotkodácsoltak. A birkák bégettek. És egy szép napon az udvar lakói elkergették a kolostormalacot, és a kismalacot tették meg új uruknak.

 

A kismalac boldogan költözött be a klímás ólba, a perzsaszőnyegre. És másnap reggel így szólt: Rend kell az udvarban. A rendnek ára van.

 

Az állatok bólogattak.

– Csakhogy – folytatta a kismalac – az elődöm mindent ellopott. Szörnyű állapotban hagyta itt az udvart. Ezért most kicsit több sápot kell szednünk.

És szedett. A tyúkoktól több tojást. A tehenektől több tejet. A birkáktól több gyapjút. Az egerektől több morzsát.

 

És amikor az udvar népe kérdezte: Nem azt ígérted, hogy kevesebb lesz a sáp, több a jóság?

 

A kismalac mindig így válaszolt: Az elődöm miatt van, mindent ellopott.

Az udvar népe egyre soványabb lett. A tyúkok csontossá váltak. A birkák gyapja ritkult. A tehenek bordái kilátszottak. A gazda pedig egyre gyakrabban jött az udvarba.

 

Mert amikor az állatok soványak és gyengék, akkor gyakrabban kerül sor a vágásra. Ha nincs tej, nincs tojás, nincs gyapjú, felesleges tartani az állatot.

Közben a kismalac egyre jobban hízott. Az ólja nagyobb lett. A szőnyege vastagabb. Az etetője mélyebb, jobban tele minden földi jóval.

 

Egészen addig a napig, amikor már akkora volt, hogy alig fért ki az ólból. A gazda egy reggel megállt előtte. Megnézte. Megvonta a vállát.

 

És egyetlen mozdulattal…nyissz.

 

Így ért véget a kismalac uralma. Az udvar állatai pedig hosszú ideig csendben álltak.

 

Aztán egy tyúk megszólalt: Vajon most ki lesz a következő kolostormalac?

 

És a kerítés tövében már ott állt egy másik kismalac. Figyelt. Számolt. És a perzsaszőnyeget nézte. Ő még éhesebb volt, mint az elődei. De legalább őt is Péternek hívták, mint elődjét, ne legyen túl bonyolult megjegyezni az aspiráns nevét az udvar lakóinak.