Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 807.

 

A kolostormalac és a forradalmi kismalac meséje 

 

 
 
 
Volt egyszer egy baromfiudvar. Nem túl nagy, nem túl kicsi, éppen akkora, hogy a tyúkok mindig tudjanak min csipkelődni, a libák min tudjanak hangosan méltatlankodni, a tehenek pedig békésen kérődzzenek a kerítés árnyékában.
 
Ennek az udvarnak az ura egy kolostormalac volt.
 
Nem akárhogyan lett úr. Senki sem emlékezett már pontosan, mikor történt, csak arra, hogy régen még egyszerű malac volt, aztán egyszer csak lett egy külön ólja. Nem is akármilyen: klímás, száraz szalmával, puha párnával, és a pletykák szerint még perzsaszőnyeggel is.
 
A kolostormalac pedig azt mondta: Rend kell az udvarban. A rendnek ára van.
Így hát sápot szedett mindenkitől.
 
A tyúkoktól tojást, a libáktól tollat, a tehenektől tejet, a birkáktól gyapjút, a kacsáktól hápogást, a malacoktól moslékot.
 
Sőt, még a kamra egereitől is követelt valamit. – Egy morzsát ide, egy morzsát oda – mondta. – Az udvar biztonságáért.
 
Az udvar népe néha morgott. A libák különösen hangosan. Gágágá! Ez már sok! - mondták.
 
De aztán többnyire minden ment tovább. Az udvar lakói dolgoztak, ettek, aludtak, néha panaszkodtak, de azért elvoltak.
 
Egészen addig, amíg egy napon fel nem állt egy kismalac.
 
Ez a kismalac sokat figyelte a kolostormalacot. Látta a szőnyeget. Látta a külön etetőt. Látta, hogy a kolostormalac nem a többiekkel túrja a moslékot, hanem elegánsan, külön sarokban lakmározik. És a kismalacban egyszer csak megszületett egy gondolat. "Ha neki lehet – mondta –, akkor nekem miért ne lehetne?"
 
Így hát körbejárta az udvart. A tyúkoknak ezt mondta: Kevesebb tojást kell majd adnotok! A libáknak, hogy "Szabadabban gágoghattok!" A teheneknek több rétet és több füvet ígért. A birkáknak puha földeket, az egereknek örök morzsabirodalmat ígért.
 
De nem állt meg itt.
– És még valami – tette hozzá ünnepélyesen. – A gazda többé soha nem vág le senkit. Sőt! Minden negyedévben elmehettek nyaralni a szomszéd szemétdombra!
 
Az udvar népe felbolydult. A libák gágogtak. A tyúkok kotkodácsoltak. A birkák bégettek. És egy szép napon az udvar lakói elkergették a kolostormalacot, és a kismalacot tették meg új uruknak.
 
A kismalac boldogan költözött be a klímás ólba, a perzsaszőnyegre. És másnap reggel így szólt: Rend kell az udvarban. A rendnek ára van.
 
Az állatok bólogattak.
– Csakhogy – folytatta a kismalac – az elődöm mindent ellopott. Szörnyű állapotban hagyta itt az udvart. Ezért most kicsit több sápot kell szednünk.
És szedett. A tyúkoktól több tojást. A tehenektől több tejet. A birkáktól több gyapjút. Az egerektől több morzsát.
 
És amikor az udvar népe kérdezte: Nem azt ígérted, hogy kevesebb lesz a sáp, több a jóság?
 
A kismalac mindig így válaszolt: Az elődöm miatt van, mindent ellopott.
Az udvar népe egyre soványabb lett. A tyúkok csontossá váltak. A birkák gyapja ritkult. A tehenek bordái kilátszottak. A gazda pedig egyre gyakrabban jött az udvarba.
 
Mert amikor az állatok soványak és gyengék, akkor gyakrabban kerül sor a vágásra. Ha nincs tej, nincs tojás, nincs gyapjú, felesleges tartani az állatot.
Közben a kismalac egyre jobban hízott. Az ólja nagyobb lett. A szőnyege vastagabb. Az etetője mélyebb, jobban tele minden földi jóval.
 
Egészen addig a napig, amikor már akkora volt, hogy alig fért ki az ólból. A gazda egy reggel megállt előtte. Megnézte. Megvonta a vállát.
 
És egyetlen mozdulattal…nyissz.
 
Így ért véget a kismalac uralma. Az udvar állatai pedig hosszú ideig csendben álltak.
 
Aztán egy tyúk megszólalt: Vajon most ki lesz a következő kolostormalac?
 
És a kerítés tövében már ott állt egy másik kismalac. Figyelt. Számolt. És a perzsaszőnyeget nézte. Ő még éhesebb volt, mint az elődei. De legalább őt is Péternek hívták, mint elődjét, ne legyen túl bonyolult megjegyezni az aspiráns nevét az udvar lakóinak.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...