Agymenés 800.

Nem tudom, velem van-e a baj, de tényleg nem értem.

 

 

 

Miért érzik emberek tömegei úgy, hogy az életük minden egyes pillanatát ki kell teregetni a Facebook digitális kirakatába? Nem csak a barátok elé, hanem olyan ismerősök, félismerősök, egykori osztálytársak, ismerős ismerősei és teljesen idegen emberek elé is, akikkel lehet, hogy életükben egyszer sem találkoztak.

Miért gondolják, hogy ez bárkit is érdekel?

 

Miért van az az érzésük, hogy a világ tűkön ülve várja a friss híreket a reggelijükről, az ebédjükről, a vacsorájukról, a kapott virágról, a sütiről, a kirándulásról, a hobbiról, a gyerekről, a kutyáról, a macskáról, a romantikus vacsoráról, a születésnapról, a pezsgőről és a „nézzétek-milyen-csodálatos-az-életünk” című, végtelen sorozatról?

 

Természetesen mindezt szigorúan a szebbik verzióban. Bánat, kudarc, csőd, veszekedés, hétköznapi unalom? Ugyan már. Az nem posztkompatibilis.

 

A Facebook-életben mindenki fél méterrel lebeg a föld felett. A torta mindig kézműves, a nyaralás mindig egzotiku, a hobbi mindig különleges, a macska ritka fajta, a kutya okosabb az átlagnál, a gyerek zseni, a férj romantikus, a család pedig makulátlanul boldog.

 

Ha pedig mindez még nem lenne elég, jönnek a filterek, a videók, a hashtagek és a kiemelések, hogy véletlenül se maradjon le senki a nagy produkcióról.

 

Mert itt már nem egyszerűen megosztásról van szó, ez egy folyamatos előadás.

Egy végtelen reality, ahol mindenki saját magát rendezi, világítja, filterezi és promózza.

 

És közben tényleg úgy tűnik, mintha sokan azt hinnék, hogy ha elég gyakran posztolnak tortát, nyaralást, romantikát és csillogást, akkor egyszer csak influenszerré válnak. Vagy legalábbis valami olyasmivé, ami hasonlít rá. De legalább kiírhatják a facen, hogy a foglalkozásuk digitális tartalomkészítő.

 

Közben pedig a lájkok számolása lett a modern kor aprópénze, egyfajta digitális bólogatás, amiből mindenki próbál egy kis önbizalmat kibányászni. Csakhogy ettől még a valóság nem lesz érdekesebb. Sőt.

 

Néha inkább úgy tűnik, mintha az egész csak egy nagy kirakat lenne, ahol átlagos emberek próbálnak rendkívülinek látszani, miközben a nézőközönség nagy része valójában már rég továbbgörgetett.

 

Szóval tényleg nem tudom. Lehet, hogy én maradtam le valahol útközben. Lehet, hogy bennem van a hiba, de valahogy mégsem érzem azt a sürgető vágyat, hogy a világ azonnal értesüljön róla, mit reggeliztem, milyen virágot kaptam, vagy milyen szögben áll a kutya füle.

 

Ha ez a modern élet egyik alapfeltétele, akkor lehet, hogy tényleg hülyén fogok meghalni. De legalább csendben.