Van az a pont, amikor egy történetről már nem eldönthető, hogy politikai ügy, rendőrségi ügy vagy egy rosszul szervezett kampánytréning gyakorlati feladata, netalán egy újabb James Bond film werkje. A Szabó Bence–Tisza Párt-féle epizód valahol itt kezd el igazán szórakoztatóvá válni, ha az ember hajlandó hátradőlni, és nem keres benne logikát.
Mert mi is történik? Van egy rendőr, aki talán mondott valamit, talán nem úgy, talán nem akkor, de közben már februárban beadta a leszerelését, ami ebben a történetben olyan, mint egy univerzális feloldozó formula. Mint a gyerekkorban a „de én már mondtam, hogy nem ér” szlogen, csak éppen itt azért kicsit több paragrafus sérül közben, mint anno a homokozóban.
A kampány pedig úgy működik, mint egy túlfőzött leves, amibe mindenki beledob még egy narratívát, hátha attól végre íze is lesz. Az egyik oldalon az évszázad biztonsági kockázata fő, titkosszolgálatokkal, nagykövetségekkel, árnyékokkal a falon. A másik oldalon egy zaklatott belsős ember, aki csak elmondta, amit látott, mert már fél lábbal a civil élet napsütésében állt és akkor neki szabad. Közben a valóság valahol a két fazék között párolog el, csendben, minden különösebb bejelentés nélkül.
És ahogy közeledik a választás, a történet egyre inkább elveszíti a tartását. Már nem is az a fontos, hogy mi történt, hanem hogy ki tudja hangosabban mondani, hogy botrány. A szó annyiszor kerül elő, hogy lassan elveszíti jelentését, és inkább csak egy kampányzenei aláfestés lesz, amit bárhol be lehet játszani, ha épp nincs más a tarsolyban.
A titkosszolgálati nyomás eközben olyan, mint egy jól bevált dramaturgiai eszköz. Ha nincs elég feszültség, csak elő kell húzni, mint egy régi kabátot, ami ugyan kicsi poros, kicsit molyrágta, de még mindig jó lehet valamire. Az ember szinte várja, hogy valaki egy félmondatban hozzátegye: „további részletek hamarosan”, mintha egy szappanopera sorozat következő epizódját harangoznák be.
És közben ott áll a jog, mint egy türelmetlen könyvelő, aki nem érti, miért kell ennyit beszélni arról, ami papíron egészen egyszerű: vagy történt valami, vagy nem. A majdnem kiléptem nem jogi kategória, legfeljebb egy kampányszlogen, ami jól mutat egy plakáton, de a bíróságon már kevésbé dekoratív.
A legszebb mégis az, ahogy minden szereplő próbálja magát elhelyezni ebben a történetben.
Mindenki egy kicsit áldozat, egy kicsit leleplező, egy kicsit szakértő, és egy kicsit narrátor, de legfőképpen mindenki lehallgat mindenkit. Olyan ez, mint egy színház, ahol mindenki egyszerre akarja játszani a főszerepet, miközben a darab még meg sincs megírva.
És talán ez az egész legőszintébb része. Mert ebben a kavalkádban egy dolog biztos: nem az igazság versenyez a célba jutásért, hanem a történetek. És ebben a versenyben nem az nyer, amelyik pontosabb, hanem az, amelyik hangosabb, egyszerűbb, és jobban ráfér egy molinóra.
A valóság meg majd valahol a háttérben csendben megvárja, amíg vége lesz az előadásnak. Ha addig el nem felejtik teljesen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése