A nagy Tisza-féle Poloskás-gulyás
Tehát adva van a politikai élet új Schrödinger-macskája: a Pártelnök. Ő az az ember, aki nem bízik a véletlenben, de a feleségében sem, ezért inkább egy diktafonnal ápolja a családi kapcsolatokat. De a kör nem itt ér véget, hiszen a Bizalom-Expressz robog tovább!
Képzeljük el a reggeli rutint a pártközpontban:
A Pártelnök lehallgatja a Barátnőt, aki közben lehallgatja a Pártelnököt (mert hát a viszonosság a jó kapcsolat alapja). De jön a Második Ember, aki – mint egy lelkiismeretes adatgazda – tájékoztatja a lehallgatottat arról, hogy le van hallgatva. Csakhogy a Második Ember sem amatőr: ő közben lehallgatja azt is, akit tájékoztatott, és azt is, aki őt tájékoztatta arról, hogy ki kit tájékoztatott a lehallgatás tényéről.
A helyzet már-már olyan, mintha egy Christopher Nolan-filmben lennénk, csak itt nem álmok vannak az álmokban, hanem poloskák a poloskákban.
A Tisza Pártnál a belső kommunikáció nem e-mailen vagy Slacken zajlik, hanem közvetlenül a mágnesszalagon. Itt a „hallgatlak” szó nem empátiát fejez ki, hanem technikai státuszjelentést. Ebben a rendszerben senki sem magányos. Ha egyedül érzed magad a szobában, csak suttogj el egy titkot, és biztos lehetsz benne, hogy legalább hárman visszahallgatják aznap este.
A kérdés már csak az: ha mindenki mindenkit lehallgat, ki marad, aki tényleg figyel is? Vagy ez lenne a tökéletes demokrácia? Mindenkiről minden adat megvan, mindenki tud mindenkitől mindent, és a végén úgyis mindenki mindent letagad.
Végül is, miért néznénk kémfilmeket a Netflixen, ha itt van nekünk a Tisza Párt, ahol a „közösségi média” valójában a „közösségi lehallgatást” jelenti?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése