Március idusa közeleg. Az ember ilyenkor azt hinné, hogy a történelem kicsit kiszellőzteti magát: kokárda, Petőfi, egy kis szabadságillat, némi elmélkedés arról, mit is jelentett az a bizonyos 1848.
De Magyarországon a történelem nem pihen, nem emlékezik, maximum átöltözik kampányruhába és kezdetét veszi az utolsó, nagy kampány előtti f@szméregetés.
Így aztán a nemzeti ünnep lassan olyanná válik, mint egy elcseszett focimeccs, csak itt a sálakat kokárdának hívják, a rigmusokat beszédnek, a lelátókat pedig békés megemlékezésnek. A pályán pedig két csapat melegít: a Fidesz és a Tisza.
A műsor előzetese már most ígéretes. Lesz itt minden: zászlóerdő, hangosítás, történelmi idézetek gondosan kiválogatva, hogy véletlenül se zavarják a jelenlegi politikai mondanivalót, sőt, inkább erősítsenek rajta, még ha félreértelmezve is. Petőfi Sándor valószínűleg meglepődve tapasztalná, hogy a „Talpra magyar!” ma már inkább úgy hangzik: „Talpra magyar, és irány a következő választás.”
A megemlékezések szépen, lassan átalakulnak egyfajta politikai erőpróbává. Ki hoz több embert? Ki beszél hangosabban? Kinek a színpada előtt leng több zászló? Hol van több bommer grupie?
A történelem mindeközben csendben figyeli, ahogy a jelen szereplői a nemzeti ünnepet egy sajátos sportággá alakítják, egykori nagyjaink pedig forognak a sírjukban rendesen. A szakértők ezt hívják úgy, hogy demokratikus verseny, míg a népnyelv inkább úgy, hogy országos politikai f@szméregető bajnokság.
És mivel közelednek a választások, a mérőszalag is hosszabb lett.
A kampánylogika egyszerű: ha már van egy ünnep, miért ne lehetne demonstrálni? Ha már van tömeg, miért ne lehetne megszámolni, és esetleg rájavítani a számokra egy kis AI-jal? Ha már van színpad, miért ne lehetne rajta egy kicsit a történelmet is újraértelmezni?
Így történik meg minden évben, hogy a szabadságharc emléke csendben elsikkad a recsegős hangot ordibált szónoklatok, hangzatos lózungok és kampánybeszédek között.
Petőfi talán csak annyit mondana erre: „Fiúk, én verseket írtam és harcoltam, ti meg ebből rendeztek egy országos politikai rodeót.”
De hát ilyen ez a magyar közélet, ahol még a történelem is kampányrendezvényként végzi. És ahol március 15-én a kérdés nem az, hogy mire emlékezünk, hanem az, hogy ki hozta a nagyobb tömeget a nemzeti ünnepre és ki tud hangosabban üvölteni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése