Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 795.

Van egy különös magyar népmese. Nem szerepel benne sárkány, királykisasszony vagy varázsló, csak egy választás.
 
 

 
A történet szerint ha egyszer végre kormányváltás lesz, akkor hirtelen minden megjavul. A kórházakban eltűnnek a várólisták, a vonatok pontosak lesznek, az oktatás világszínvonalúvá válik, és valahol a háttérben egy angyal halkan felkapcsolja a „Kánaán” feliratú kapcsolót, és hirtelen még a kerítés is kolbászból lesz.
 
Ez a legenda különösen választások idején kezd terjedni, egyre többen mesélik reggeli, déli és éjszakai meseként. Olyankor sokan úgy beszélnek a politikáról, mintha az egyfajta univerzális szervizkulcs lenne, melyet egyszer elfordítunk, és máris megszűnik minden, ami évtizedek óta rosszul működik.
 
Csak egy apró probléma van ezzel a mesével. A valóság.
 
A rendszerváltás óta eltelt több mint harminc év. Volt itt bal, jobb, közép, technokrata, reformer, nemzeti, liberális, konzervatív, európai és mindenféle más ígéret. A politikai színpad pedig valahogy olyan, mint egy vándorcirkusz, ahol a szereplők cserélődnek, a plakátok frissek, a zene hangosabb, de a sátor mindig ugyanaz.
 
A várólisták ugyanis nem a plakátoktól rövidülnek, a vasút nem attól lesz pontos, hogy új logó kerül a minisztérium ajtajára, és az oktatás sem attól lesz jobb, hogy más üvölti fejhangon a parlamentben, hogy reform.
 
És van még egy apró, kényelmetlen részlet. Ez pedig az, hogy az ember saját életét általában nem a kormány éli le, hanem ő maga.
 
Az a furcsa helyzet, hogy a legtöbb dolgot, ami egy életet jobbá vagy rosszabbá tesz, nem a parlamenti szavazógép dönti el és nem is a pártok, hanem az, hogy ki mit tanul, mit dolgozik, mennyire hajlandó alkalmazkodni, vagy mennyire szeretné, hogy valaki más oldja meg helyette a saját problémáit.
 
Persze a politika mindig szívesen eljátssza a nagy megváltó szerepét, ezért hát a kampányidőszakban a jövő úgy van csomagolva, mint egy akciós csirke a szupermarketben. Szépen ráírják nagy betűkkel , hogy „most minden jobb lesz”.
 
A választó pedig néha úgy nézi ezt az akciós pultot, mint aki arra vár, hogy valaki végre lehetőleg az egész életét kicserélje valami megálmodott jobbra, lehetőleg még garanciálisan. 
 
Pedig a történelem eddig elég következetes volt. A kormányok jöttek és mentek, néha kelet felé hajlongtak, néha nyugat felé, néha mindkettő felé egyszerre, mintha csak egy diplomáciai jógaóra résztvevői lennének. De a világ nem áll meg, és a problémák sem oldódnak meg attól, hogy új névtábla kerül az ajtókra.
 
A Kánaán ugyanis egy makacs hely. A legnagyobb gond vele pedig az, hogy általában nem a választások után érkezik meg, hanem munka után.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...