Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 819.

 

A magyar közélet mostanra olyan lett, mint egy kissé túlzsúfolt spájz, ahol az ember már nem is tudja, mi mikor került be, csak azt látja, hogy valaki mindig zörög odabent. Régen egyszerűbb volt a helyzet: kinyitottuk az ajtót, és ott álltak az oroszok, rendesen felcímkézve, mint egy gondosan elrakott savanyúság. Tudtuk, hova nyúljunk, kit kell okolni, ki miatt lett savanyú a levegő.
 
 

 
Most viszont mintha valaki éjjel átrendezte volna a polcokat. Az oroszok maradtak, természetesen, hiszen egy rendes spájzból nem lehet csak úgy kipakolni őket. De melléjük szépen beálltak a globalisták is, diszkréten, zakóban, jegyzetfüzettel, mintha csak egy konferenciáról tévedtek volna ide. Nem hangoskodnak, nem csapkodják az ajtót, csak jelen vannak, ami valamiért még nyugtalanítóbb.
 
A Panyi–Szijjártó-ügy ebben a díszletben már nem is botrány, inkább egy különös kamaradarab, ahol minden szereplő egyszerre megfigyelő és megfigyelt. Valaki figyel valakit, aki kapcsolatban áll valakikkel, akikről közben kiderül, hogy talán egészen mások, mint aminek látszanak. Az egész olyan, mint amikor az ember próbálja visszakövetni, ki ette meg az utolsó szelet rántott húst, de közben rájön, hogy mindenki gyanús, még az is, aki sütötte.
 
És miközben ez zajlik, a narratívák szinte észrevétlenül cserélnek helyet. Ugyanazok a mondatok hangzanak el, csak más nevekkel. Ami tegnap még az egyik oldal bűne volt, ma a másik oldalon válik bizonyítékká. A szereplők jönnek-mennek, de a szövegkönyv makacsul ugyanaz marad, mintha valaki elfelejtette volna átírni, csak a szereposztást frissítette.
 
Az igazi kérdés így már nem az, hogy ki van a spájzban, mert lassan már mindenki ott van. Az oroszok, a globalisták, a szakértők, a megmondóemberek, sőt néha még a józan ész is, bár ő általában a hátsó polcon kap helyet, egy lekvárosüveg mögött, nehogy főszerepet kapjon. Inkább az a kérdés, ki ragasztja rá a címkéket ezekre a befőttekre, mert attól függően, hogy mi van az üvegre írva, ugyanaz a tartalom lehet fenyegetés vagy védelem, hazaárulás vagy hazafiság.
 
Az ember pedig ott áll a spájz ajtajában, kicsit hunyorogva, kanállal a kezében, és próbál eligazodni. Nem abban, hogy mi van bent, hanem abban, hogy éppen mit mondanak róla.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...