Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 816.

 

Az unalom kora 

 


 

Egyszer majd vége lesz ennek is, mint minden túl hangos vásárnak. Vége lesz ennek a politikai mutatványnak is, egyszer csak lecsukják a bódé ajtaját.
 
És akkor ott maradunk a poros tér közepén, kezünkben a zászlóval, és hirtelen nem lesz világos, mihez kezdjünk egymással.
 
Mert addigra megszokjuk, hogy minden reggel egy kommentháborúval indul.
 
A „szerelmes asszonyok” még mindig ott lesznek, akik olyan elszántan védik a kiválasztottjukat, mintha legalább közös családi kasszán lennének.
 
És ott lesznek a családok, ahol este nem ugyanaz a híradó megy, ahol egy vacsoraasztal két politikai lövészárok között lett felállítva, és ahol egy félmondatból vita lesz, egy vitából sértődés, a sértődésből pedig hosszú csend.
 
A kommentmező csak a kirakat. A valódi repedések a nappalik közepén futnak végig.
Közben a tömegek továbbra is mérhetetlenek, hiszen minden rendezvény történelmi, minden beszéd korszakos, és valahol mindig van egy képzeletbeli csillár, amin természetesen lógnak az ellenfélből ellenséggé minősítettek.
 
A feljelentések is szépen gyűlnek. Mindenki mindenkit feljelent, biztos, ami biztos alapon. Ha másért nem, hát elvi alapon.
 
És közben az ország lakói egyre gyakorlottabbak lesznek egy furcsa mesterségben:
hogyan lehet a másikat ellenséggé formálni, akár egyetlen mondat alapján.
 
Szomszéd szomszéd ellen. Ismerős ismerős ellen. És néha családtag családtag ellen. Mintha ez lenne az új nemzeti alapkészség.
 
Pedig a kérdés nem az, hogy ki győz majd, hanem az, hogy mi marad utána. Mert amikor elcsendesedik a tér, és nem lesz napi több adag felháborodás-morzsa, nem lesz kit szidni, nem lesz kit jelenteni, nem lesz kit túlkiabálni, akkor egymással kell majd kezdeni valamit.
Ugyanabban a lakásban. Ugyanannál az asztalnál. És ott már nem segít sem zászló, sem jelszó, sem komment.
 
Csak az, ha még emlékszünk rá,hogyan kell újra beszélni, urambocsá' beszélgetni egymással.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...