Az unalom kora
Egyszer majd vége lesz ennek is, mint minden túl hangos vásárnak. Vége lesz ennek a politikai mutatványnak is, egyszer csak lecsukják a bódé ajtaját.
És akkor ott maradunk a poros tér közepén, kezünkben a zászlóval, és hirtelen nem lesz világos, mihez kezdjünk egymással.
Mert addigra megszokjuk, hogy minden reggel egy kommentháborúval indul.
A „szerelmes asszonyok” még mindig ott lesznek, akik olyan elszántan védik a kiválasztottjukat, mintha legalább közös családi kasszán lennének.
És ott lesznek a családok, ahol este nem ugyanaz a híradó megy, ahol egy vacsoraasztal két politikai lövészárok között lett felállítva, és ahol egy félmondatból vita lesz, egy vitából sértődés, a sértődésből pedig hosszú csend.
A kommentmező csak a kirakat. A valódi repedések a nappalik közepén futnak végig.
Közben a tömegek továbbra is mérhetetlenek, hiszen minden rendezvény történelmi, minden beszéd korszakos, és valahol mindig van egy képzeletbeli csillár, amin természetesen lógnak az ellenfélből ellenséggé minősítettek.
A feljelentések is szépen gyűlnek. Mindenki mindenkit feljelent, biztos, ami biztos alapon. Ha másért nem, hát elvi alapon.
És közben az ország lakói egyre gyakorlottabbak lesznek egy furcsa mesterségben:
hogyan lehet a másikat ellenséggé formálni, akár egyetlen mondat alapján.
Szomszéd szomszéd ellen. Ismerős ismerős ellen. És néha családtag családtag ellen. Mintha ez lenne az új nemzeti alapkészség.
Pedig a kérdés nem az, hogy ki győz majd, hanem az, hogy mi marad utána. Mert amikor elcsendesedik a tér, és nem lesz napi több adag felháborodás-morzsa, nem lesz kit szidni, nem lesz kit jelenteni, nem lesz kit túlkiabálni, akkor egymással kell majd kezdeni valamit.
Ugyanabban a lakásban. Ugyanannál az asztalnál. És ott már nem segít sem zászló, sem jelszó, sem komment.
Csak az, ha még emlékszünk rá,hogyan kell újra beszélni, urambocsá' beszélgetni egymással.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése