Van az a pont, ahol a valóság már csak egy vékony, foszladozó függöny, mögötte pedig teljes díszletben áll a „Mindent is megrendeztek Színház" utazótársulata.
És most úgy tűnik, telt házzal játszanak, mert ma már nem elég az, hogy valaki politikus. Nem elég az sem, hogy vitatható, megosztó, vagy épp kemény. Nem. Ma az igazi szint az, amikor valaki saját maga ellen szervez merényletet, gondosan időzítve, dramaturgiai érzékkel, egy kis „életveszély” elnevezésű egzotikus fűszerrel, mert hát anélkül nincs hitelesség. A golyó már nem tragédia, hanem marketingeszköz. A vér pedig, nos, az csak egy rosszul optimalizált PR-kampány mellékterméke.
Ebben a világban minden lövés egy sajtóközlemény.
És aki ezt nem látja, az nyilván naiv. Hiszen ott a precedens, hiszen szerintük mindenki magát löveti. A politikai túlélés új aranyszabálya az, hogy ha nem kockáztatod az életed, nem is gondolod komolyan a kampányt. Mi ez, ha nem elkötelezettség?
Kicsit olyan ez, mintha a valóság egy rosszul sikerült akciófilm és egy kommentmező házasságából született volna, miközben a logika szabadságra ment, az abszurd pedig átvette a műszakot a szülőszobán.
És persze mindig vannak zászlóvivők. Azok, akik nemcsak hiszik, hanem hirdetik is, hogy minden esemény mögött egyetlen nagy, univerzális rendező áll, aki reggel kávé mellett dönti el, hogy ma ki löveti meg és le magát, és milyen szögből mutat jobban a történet.
A legszebb az egészben, hogy ebben a gondolatvilágban már nincs szükség bizonyítékra. Sőt, a bizonyíték kifejezetten zavaró. A hit tiszta formában működik: minél képtelenebb valami, annál igazabb.
Így jutottunk el oda, hogy aki nem hiszi el, hogy mindenki saját maga ellen szervez merényletet, az a rendszer része. A többiek pedig, nos, ők már nem vitatkoznak. Ők csak forgatókönyvet írnak.
És valahol itt, a józan ész romjai között, tényleg elfogynak a szavak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése