Agymenés 803.

 

Van különbség aközött, hogy az ember hisz valamiben, és aközött, hogy egyszerűen csak igyekszik megfelelni valakinek.

 

 

 

A hit belülről nő, míg a megfelelési kényszer kívülről nyom.

 

Lehet hinni pártokban, közösségekben, egyházakban vagy emberekben. Ezzel önmagában semmi gond nincs, hiszen a világ mindig is ilyen meggyőződések mentén szerveződött. Az sem baj, ha valaki elköteleződik egy ügy mellett, és akár katonás fegyelemmel áll be egy sorba. Ha tudja, miért teszi, ha érti, mit képvisel, és ha képes érvelni mellette.

 

A baj ott kezdődik, amikor a meggyőződés helyét átveszi a reflex.

 

Amikor valaki már nem gondolkodik, csak követ, amikor nem mérlegel, csak reagál. Nem kérdez, hanem bólogat. Az ilyen ember nem híve egy ügynek, hanem egyszerűen sodródik a tömegben.

 

És a történelemben pontosan ezekből lesznek a legkeserűbb kiábrándultak. Azok, akik tegnap még rajongva tapsoltak, ma pedig habzó szájjal átkozzák ugyanazt, akit korábban bálványként tiszteltek. Nem azért, mert változott a világ, hanem mert új nyáj indult el más irányba.

 

Az egyházaknál is hasonló a helyzet. Az emberek évszázadok óta másképp közelítenek Istenhez. A hit sokféle nyelven szól, van katolikus, református, evangélikus vagy bármi más. A probléma nem a különbség. A probléma az, amikor valaki már nem Istenben hisz, hanem az intézményben.

 

Az a legnagyobb probléma, amikor a hitből identitás-harc lesz, és a meggyőződésből kizárólagosság. Amikor valaki úgy érzi, hogy az igazság kizárólag az ő oldalán áll, minden más pedig tévedés vagy eretnekség.

 

De talán a legszomorúbb jelenség mégsem ez, hanem az, amikor emberek nem hitből, hanem megfelelési kényszerből cselekszenek. Az, amikor félnek kilógni a sorból, és amikor inkább elhallgatják saját véleményüket, csak hogy ne kerüljenek szembe egy csoporttal, egy közösséggel vagy egy hangos, nagyarcú vezetővel.

Ilyenkor történik meg, hogy valaki elkezdi megtagadni azt, amit valójában gondol. Először csak egy apró kompromisszum. Aztán még egy, míg végül már nem is tudja, mikor cserélte le saját elveit a csoport elvárásaira.

 

És ilyenkor jelennek meg azok, akik lelkes buzgalommal tiltogatnak, törölgetnek, listázgatnak, kizárogatnak. Nem meggyőződésből, hanem lojalitás-bemutatóként, mintha minden újabb eltávolítás egy pont lenne ebben a perverz hűségversenyben.

 

Valahol pedig mindig ott ül egy elégedett vezető, aki nyugodtan hátradől, hiszen a nyáj dolgozik, és bőszen bégeti a szájába rágott mantrát.

 

Pedig a történelem egy dolgot újra és újra megtanított. A nyáj sorsa sosem a szabadság. Először megnyírják, aztán amikor már nincs mit levágni a bundából, jön a következő lépés. És a végén mindenki ugyanoda jut, minden rang, jelvény és jelmez nélkül. Ott már senki sem pártkatona, senki sem hittérítő, senki sem a nyáj része.

 

Csak egy ember.Pucér igazságban, olyan meztelenül, ahogyan egykoron a világra jött.