Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 814.

 

Az áradás természete

 
 
 

 
Az áradás félelmetes dolog. Ha valahol valami árad, az általában nem jó hír. Az áradás nem az a jelenség, amit az ember pezsgőbontással ünnepel. Az áradás káros, veszélyes, és többnyire komoly rombolással jár. Veszélyes az életre, az egészségre, sőt néha még az ép elmére is.
 
Valahogy ennél lelkesítőbb szlogent is kitalálhattak volna az okosok.
 
Mert ami árad, az nem válogat. Az áradás ugyanis visz magával mindent: a jót, a rosszat, a hasznosat, a feleslegest. A bútorokat, a kerítést, a tyúkólat, néha még a józan észt is.
De nemcsak visz. Hoz is. Sőt, leginkább hoz.
 
Az áradás ugyanis kiváló gyűjtőjárat. Hoz szemetet, hoz iszapot, fekáliát, állattetemeket, mindenféle rothadó meglepetést. Olykor még a szekrényekből kihulló csontvázakat is. A végén pedig az ember ott áll, és azt látja, hogy körülötte minden egy hatalmas, bűzölgő, nyakig érő szartengerben úszik.
 
Sőt, az áradás nemcsak tárgyakat hoz. Hoz baktériumokat, vírusokat, parazitákat. Azokat a lényeket, amelyek a rothadásból élnek, és amelyek ott élik virágkorukat, ahol minden más pusztul. Dagadnak, szaporodnak, tobzódnak a mocsokban, és közben magyarázzák, hogy tulajdonképpen ez teljesen természetes folyamat.
 Az áradás tehát valójában szennyezett víz, és mint ilyen, leginkább azoknak kedvez, akik a szennyeződésből élnek.
 
Ezért az áradás ellen védekezni kell. Gátakat kell építeni, homokzsákokat rakni, és amikor az ár végre levonul, akkor jön a munka nehezebb része: a takarítás. El kell hordani a szemetet, kezelni kell a fertőzéseket, és ki kell takarítani azokat a kártevőket is, amelyek az áradás idején különösen jól érzik magukat.
 
Mert az áradás után mindig marad valami: mocsok, bűz és egy csomó élősködő, akik addig dagadtak a zavaros vízben, amíg minden más tönkre nem ment körülöttük.
 
Ja, és mielőtt valaki félreértené: ez a szöveg kizárólag az áradásról szól. Például a Tiszáéról. Ami, mint köztudott, egy folyó.
 
 
Ha valaki mégis mást lát bele, az valószínűleg nem a szöveg hibája. Inkább annak a jele, hogy túl sok időt töltött a vízben, vagy az áradásra várva.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 238.

A higgadtság nagymestere   Sebestyén József, kárpátaljai honfitársunk tragédiája kapcsán megszólalt végre A Szakértő. Igen, így, csupa nagybetűvel. A Szakértő, akinek véleménye súlyosabb, mint egy vizes homokzsák a gátszakadásnál.    A Szakértő így szólt: „Keveset tudunk, úgyhogy ideje volna a higgadtságnak.” Majd hozzátette: „Nem tudom, hogy mi történt, a rendelkezésre álló információk ellentmondóak.”   Micsoda intellektuális piruett! Micsoda szellemi bölcsőcskehintáztatás! Az ember már-már hallja, ahogy Arisztotelész hevesen tapsol odafent.   Apró, egészen apró szépséghiba, hogy ha ugyanezeket a mondatokat valaki például Bucsa kapcsán írta volna le – ne adj’ Isten, az első napokban –, azonnal rácsapták a pecsétet: „Konteós! Putyin-bérenc! Fake news mocsok!” Majd behajították a véleménybányába, ahol már izzadva robotolt pár ezer másik, akik csak annyit mertek kérdezni: „Biztos, hogy minden úgy van?”   De most! Most végre győzött a mértéktartás! A higgadtsá...

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...