Agymenés 815.

„De a…” - avagy a politikai vita kocsmai logikája

 

 

 

A mai politikai közbeszéd egyik legjellemzőbb fordulata egy rövid, de rendkívül hatékony mondatkezdés: „de a…”. Ez a két szó olyan, mint egy varázsszó a vitákban: nem cáfol, nem magyaráz, nem tisztáz, egyszerűen csak eltereli a figyelmet.

 

Ha valaki felró egy problémát az egyik politikai oldalnak, a válasz sokszor nem az, hogy az állítás igaz-e, hanem az, hogy a másik oldal is csinált valamit. A logika ilyenkor nagyjából így működik.

 

A: „Ez a döntés hibás.”

B: „Igen, de a másik oldal még rosszabbat csinált.”

 

A vita ezzel gyakorlatilag véget is ér. Nem azért, mert a kérdés megoldódott, hanem mert a fókusz áthelyeződött.

 

A jelenség legjobban talán egy kocsmai párbeszéddel írható le.

 

Józsi odaszól Jenőnek: „Jenő, te egy f@sz vagy.”

A közönség feszülten figyel, vajon mi lesz a válasz. Jenő magába néz, érvel, védekezik? Nem. Jenő így felel: „Lehet. De a Géza nagyobb f@sz.”

 

A jelenlévők egy része azonnal bólogat. Valóban, Géza tényleg problémás figura. A vita hirtelen már nem Jenőről szól, hanem Gézáról.

 

Jenő pedig közben megúszta a kérdést. 

 

A jelenség a politikatudományban is ismert. A neve whataboutizmus. A lényege egyszerű: amikor valakit kritikával illetnek, nem a kritikára válaszol, hanem egy másik problémára mutat rá.

 

– „Miért történt ez?”

– „És mi van azzal, amit a másik oldal csinált?”

 

Ez a technika különösen jól működik polarizált politikai környezetben, mert a közönség jelentős része nem a kérdés igazságtartalmát figyeli, hanem azt, hogy melyik tábor kerül támadás alá.

 

Ha „a mieinket” kritizálják, akkor reflexből jön a válasz: „De a másik oldal…”

A „de a…” logika tehát nem védekezés, sokkal inkább átkeretezés.

 

Az eredeti kérdés például ez volt: „Történt-e hiba?” De a válasz után már ez a kérdés kerül előtérbe: „Ki csinált nagyobb hibát?”

 

Ez hatalmas különbség. Az első kérdés ugyanis még lehetővé tenné a felelősség megállapítását, a második már inkább verseny a bűnök között.

 

A „de a…” reflex mögött egy egyszerű társadalmi mechanizmus áll: a törzsi gondolkodás.

A modern politika sokszor már nem programokról vagy döntésekről szól, hanem csapatokról. Ha pedig csapatokról van szó, akkor a logika is sporteseménnyé válik.

 

Nem az a kérdés, hogy történt-e hiba, hanem az, hogy a mi csapatunk nyer-e a vitában.

Ebben a keretben a „de a…” tökéletes fegyver. Nem kell vele bizonyítani semmit, elég felidézni egy másik botrányt, egy másik döntést, egy másik történetet. A lényeg az, hogy a labda átkerüljön a másik térfélre.

 

A módszernek azonban van egy mellékhatása. Ha minden kritikára az a válasz, hogy „de a másik oldal”, akkor a vita soha nem ér véget. Mert mindig lesz egy újabb Géza.

– „Ez hibás volt.”

– „De a másik oldal…”

– „Jó, de ti is…”

– „Igen, viszont akkor…”

 

A beszélgetés végül nem a valós problémákról szól, hanem arról, hogy ki tud több példát felhozni a másik hibáira.

 

Ha visszatérünk Józsi és Jenő történetéhez, a jelenet végén valószínűleg az történik, ami a politikai vitákban is.

 

Valaki közbeszól: „Jó, de azért a Pista is egy f@sz.”

 

A társaság megkönnyebbül, mert a probléma szétterült,a felelősség elpárolgott. És mindenki nyugodtan rendel még egy fröccsöt. A vita pedig marad, ahol elkezdődött.