Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 1119.

 

RÁKOSI VISSZATÉRT. CSAK MOST MAGYAR PÉTERNEK HÍVJÁK

 
 
 
Rákosi Mátyásnak pechje volt. Rossz korban született. Nem volt Facebookja, nem tudott országjárást livestreamelni, nem készíthetett magáról naponta tizenöt videót, és még egy valamirevaló követőtábort sem építhetett, amelyik önként elmagyarázza a kételkedőknek, hogy aki nincs velünk, az nyilvánvalóan a rendszerellenes felforgató.
 
Pedig a politikai recept bizonyos elemei meglepően ismerősek.
 
Kell mindenekelőtt egy ember, aki fokozatosan összenő a mozgalommal. Rákosi idején a párt és a vezető közötti határ finoman elpárolgott, Magyar Péter politikájában pedig időnként nehéz eldönteni, hol végződik a Tisza és hol kezdődik Magyar Péter. A párt arca ő, a párt hangja ő, az országjárás főszereplője ő, a napi politikai kommentátor ő, a vádló ő, és ha szükséges, a saját kommunikációjának kommentátora is ő. Ha még a meteorológiai jelentést is ő mondaná, valószínűleg a hidegfrontot is az előző kormány hagyatékának nevezné.
 
Aztán kell az ellenség. Rákosi rendszerében kulák, reakciós, klerikális reakció és imperialista ügynök akadt minden bokorban. Az új politikai szótár természetesen modernebb: oligarcha, propagandista, rendszerhaszonélvező, fideszes káder, kitartott médiamunkás. 
 
A módszer szatirikus párhuzama azonban kezd érdekes lenni: az ellenfél nem egyszerűen téved, hanem erkölcsileg is gyanússá válik. Aki pedig Magyar Pétert kritizálja, annak a kritikájára sokszor már nem is kell válaszolni, mert sokkal kényelmesebb előbb megállapítani, hogy bizonyára valakinek dolgozik.
És természetesen kell az elszámoltatás. Rákosiék erre még meglehetősen baltával dolgoztak. A XXI. század kifinomultabb: vagyonvisszaszerzésről, átvilágításról, felelősségre vonásról, listákról és az előző rendszer kedvezményezettjeinek feltérképezéséről beszélünk. Ezek önmagukban természetesen demokratikus jogállamban is legitim célok lehetnek. A groteszk ott kezdődik, amikor a politikai kommunikációból lassan egy országos „majd mi megmondjuk, ki miből gazdagodott meg és ki tartozik a rendszerhez” hangulat bontakozik ki.
 
Rákosinak ehhez ÁVH kellett. A modern politikának elég egy Excel-tábla, egy Facebook-poszt és néhány tízezer lelkes kommentelő, persze szigorúan az NVVH és Unger Anna mellett, akik pontosan tudják, hogy vérszagra gyűl az éji vad.
 
A személyi kultusz is sokat fejlődött. Régen kötelező volt tapsolni, ma önként tapsolnak. Régen a vezető portréját kirakták a falra, ma háttérképnek teszik a telefonra és magukra tetováltatják. Régen a propaganda magyarázta el, hogy a vezető bölcs, tévedhetetlen és a nép egyszerű gyermekeinek barátja, ma ezt részben elvégzi maga a rajongótábor. Még költségvetési sort sem kell nyitni rá. Haladás van, kérem.
 
A legszebb párhuzam mégis az erkölcsi monopólium gondolata. A rákosista világképben volt a történelmileg helyes oldal, és aki nem azon állt, annak előbb-utóbb meg kellett magyaráznia, miért. A Magyar Péter körül kialakult politikai kultusz leglelkesebb változatában ugyanez kap demokratikus csomagolást: aki változást akar, velünk van, aki minket kritizál, az a régi rendszert segíti. Innen már csak egy apró nyelvi bukfenc kell ahhoz, hogy a politikai ellenfélből erkölcsi ellenség legyen.
 
Persze Magyar Péter nem Rákosi Mátyás, a mai Magyarország pedig nem az ötvenes évek diktatúrája. Éppen ezért működik a párhuzam szatíraként, nem történelmi azonosságként. Csakhogy a politikai reflexeknek furcsa túlélőképességük van.
 
A vezér köré szerveződő mozgalom, az erkölcsileg felsőbbrendű tábor tudata, az ellenségek név szerinti kijelölése, a nagy elszámoltatás ígérete és a kritikusok automatikus gyanúba keverése nem azért lesz kellemesebb, mert 1952 helyett 2026-ot írunk. Legfeljebb jobb lett a grafika, és most már lájkolni is lehet. 😁

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...