RÁKOSI VISSZATÉRT. CSAK MOST MAGYAR PÉTERNEK HÍVJÁK
Rákosi Mátyásnak pechje volt. Rossz korban született. Nem volt Facebookja, nem tudott országjárást livestreamelni, nem készíthetett magáról naponta tizenöt videót, és még egy valamirevaló követőtábort sem építhetett, amelyik önként elmagyarázza a kételkedőknek, hogy aki nincs velünk, az nyilvánvalóan a rendszerellenes felforgató.
Pedig a politikai recept bizonyos elemei meglepően ismerősek.
Kell mindenekelőtt egy ember, aki fokozatosan összenő a mozgalommal. Rákosi idején a párt és a vezető közötti határ finoman elpárolgott, Magyar Péter politikájában pedig időnként nehéz eldönteni, hol végződik a Tisza és hol kezdődik Magyar Péter. A párt arca ő, a párt hangja ő, az országjárás főszereplője ő, a napi politikai kommentátor ő, a vádló ő, és ha szükséges, a saját kommunikációjának kommentátora is ő. Ha még a meteorológiai jelentést is ő mondaná, valószínűleg a hidegfrontot is az előző kormány hagyatékának nevezné.
Aztán kell az ellenség. Rákosi rendszerében kulák, reakciós, klerikális reakció és imperialista ügynök akadt minden bokorban. Az új politikai szótár természetesen modernebb: oligarcha, propagandista, rendszerhaszonélvező, fideszes káder, kitartott médiamunkás.
A módszer szatirikus párhuzama azonban kezd érdekes lenni: az ellenfél nem egyszerűen téved, hanem erkölcsileg is gyanússá válik. Aki pedig Magyar Pétert kritizálja, annak a kritikájára sokszor már nem is kell válaszolni, mert sokkal kényelmesebb előbb megállapítani, hogy bizonyára valakinek dolgozik.
És természetesen kell az elszámoltatás. Rákosiék erre még meglehetősen baltával dolgoztak. A XXI. század kifinomultabb: vagyonvisszaszerzésről, átvilágításról, felelősségre vonásról, listákról és az előző rendszer kedvezményezettjeinek feltérképezéséről beszélünk. Ezek önmagukban természetesen demokratikus jogállamban is legitim célok lehetnek. A groteszk ott kezdődik, amikor a politikai kommunikációból lassan egy országos „majd mi megmondjuk, ki miből gazdagodott meg és ki tartozik a rendszerhez” hangulat bontakozik ki.
Rákosinak ehhez ÁVH kellett. A modern politikának elég egy Excel-tábla, egy Facebook-poszt és néhány tízezer lelkes kommentelő, persze szigorúan az NVVH és Unger Anna mellett, akik pontosan tudják, hogy vérszagra gyűl az éji vad.
A személyi kultusz is sokat fejlődött. Régen kötelező volt tapsolni, ma önként tapsolnak. Régen a vezető portréját kirakták a falra, ma háttérképnek teszik a telefonra és magukra tetováltatják. Régen a propaganda magyarázta el, hogy a vezető bölcs, tévedhetetlen és a nép egyszerű gyermekeinek barátja, ma ezt részben elvégzi maga a rajongótábor. Még költségvetési sort sem kell nyitni rá. Haladás van, kérem.
A legszebb párhuzam mégis az erkölcsi monopólium gondolata. A rákosista világképben volt a történelmileg helyes oldal, és aki nem azon állt, annak előbb-utóbb meg kellett magyaráznia, miért. A Magyar Péter körül kialakult politikai kultusz leglelkesebb változatában ugyanez kap demokratikus csomagolást: aki változást akar, velünk van, aki minket kritizál, az a régi rendszert segíti. Innen már csak egy apró nyelvi bukfenc kell ahhoz, hogy a politikai ellenfélből erkölcsi ellenség legyen.
Persze Magyar Péter nem Rákosi Mátyás, a mai Magyarország pedig nem az ötvenes évek diktatúrája. Éppen ezért működik a párhuzam szatíraként, nem történelmi azonosságként. Csakhogy a politikai reflexeknek furcsa túlélőképességük van.
A vezér köré szerveződő mozgalom, az erkölcsileg felsőbbrendű tábor tudata, az ellenségek név szerinti kijelölése, a nagy elszámoltatás ígérete és a kritikusok automatikus gyanúba keverése nem azért lesz kellemesebb, mert 1952 helyett 2026-ot írunk. Legfeljebb jobb lett a grafika, és most már lájkolni is lehet. 
Megjegyzések
Megjegyzés küldése