Agymenés 1154.

 

ABSZOLÚT FILMSZÍNHÁZ A KOSSUTH TÉREN

 

 

Valamikor régen azt hittük, hogy az Országházban törvényeket alkotnak, vitákat folytatnak, bizottságok dolgoznak, a parlamenti tisztségviselők pedig legalább a hivatalos eljárások idejére félreteszik a pártpolitikai indulataikat.

 

Mára kiderült, hogy félreértettük az épület rendeltetését.

 

A Kossuth téren valójában az Abszolút Filmszínház legújabb évadát forgatják, amelyben Magyar Péter egyszerre főszereplő, rendező, producer, konferanszié és dühös néző. Ha valamelyik jelenet nem úgy alakul, ahogyan elképzelte, felpattan a rendezői székből, átírja a forgatókönyvet, kioszt néhány új szerepet, majd közli a statisztériával, hogy mostantól az ellenkezőjére kell szavazni.

 

A tiszás képviselők becsülettel alakítják a rájuk osztott karaktereket. Egy részük még az előző jelenet szövegkönyvét olvassa, mások már megkapták a friss rendezői utasítást, ezért előfordul, hogy ugyanazon frakció tagjai ugyanabban a szavazásban egymással ellentétes gombokat nyomnak meg. 

 

Ettől válik igazán művészivé az előadás, hiszen a néző sohasem tudhatja, hogy politikai döntést, improvizációs gyakorlatot vagy egy rosszul sikerült főpróbát lát.

 

A Médiatanács tagjainak megválasztása különösen szépen megkomponált jelenet volt. A bizottságban még úgy tűnt, a frakciók kölcsönösen támogatják egymás jelöltjeit. Az ellenzék ennek megfelelően eljátszotta a maga részét, és megszavazta a tiszás jelölteket. Mire azonban a kormánypárti szereplők következtek volna, a rendező hirtelen műfajt váltott, és a parlamenti konszenzusból bosszúmusical lett.

 

A parlamenti szokásjog eközben a kelléktárban várakozott. Eredetileg fontos szerepet szántak neki, de az utolsó pillanatban kihúzták a forgatókönyvből, mert zavarta volna a főhős szabad kibontakozását.

 

Ezután következett a mentelmi jogi szám, amelyben három ellenzéki képviselőt egy magánvádas ügyben úgy küldtek tovább a bíróság felé, hogy közben mindenki ünnepélyesen elmagyarázta: ez most erkölcsi iránytű, jogállamiság és új politikai kultúra. A korábbi parlamenti gyakorlatot természetesen itt sem kellett figyelembe venni, mert az az előző évad díszleteihez tartozott.

 

A mentelmi bizottság elnöke közben külön kabaréműsort kapott. Amikor új ellenzéki képviselő mandátumát kellene tárgyilagosan ismertetnie, politikai poénokat mond, személyes megjegyzéseket fűz az eljáráshoz, majd meglepetten néz, amikor még a tiszás házelnök is figyelmezteti, hogy ez elvileg nem stand-up est.

 

Pedig nehéz hibáztatni. Ha az egész épület cirkusszá változott, honnan kellene tudnia, hogy éppen melyik pillanatban várnak tőle államférfiúi komolyságot?

 

A páholyban ülő közönség pedig lassan megérti az új darab alapszabályát. A parlamenti hagyomány addig szent, amíg a Tiszának kedvez. A mentelmi jog addig elavult politikusi kiváltság, amíg Magyar Péternek nincs rá szüksége. Az ellenzék jogai addig fontosak, amíg az ellenzéket a Tisza alakítja. A független intézmény pedig attól független, hogy a megfelelő embert sikerült-e beültetni az igazgatói székbe.

 

Mindezt természetesen rendszerváltásnak nevezik, mert a „mindent mi döntünk el, de demokratikus díszletek között” cím túlságosan hosszú lenne a plakátra.

 

A történetben azonban van egy apró dramaturgiai hiba. Magyar Péter és társulata azért kapott felhatalmazást, mert azt ígérték, hogy véget vetnek a hatalmi arroganciának, helyreállítják a parlament tekintélyét, és másképpen kormányoznak majd, mint elődeik. Ehhez képest nem megszüntették a politikai cirkuszt, hanem kibővítették a porondot, lecserélték az igazgatót, és saját nevüket írták a műsorfüzet borítójára.

 

A nézők pedig lassan rájöhetnek, hogy ez nem új darab.

Csak a szereposztás változott.

 

Az előadás címe továbbra is: Kétharmad korlátok nélkül. A műfaja: abszolút filmszínház. A számlát pedig természetesen a közönség fizeti.