Agymenés 1152.

 

A TAPS RENDJE

 

 

Régen valamiért azt hittem, hogy a parlamentben a képviselők azért ülnek, mert gondolkodnak, de az ember idővel kénytelen felülvizsgálni bizonyos gyermeki elképzeléseit a világról. Ma már inkább úgy látom, hogy az ülés pusztán az az átmeneti állapot, amely a következő felállásig tart, a felállás pedig akkor következik be, amikor a megfelelő ember befejezi a beszédét.

 

Ilyenkor különös természeti jelenség játszódik le a TISZA padsoraiban. Valaki megmozdul az első sorban, aztán mozdul a második, majd szinte egyszerre emelkedik fel az egész frakció, és pillanatok alatt száznegyvenegy ember állva tapsol annak, amit néhány másodperccel korábban hallott. Ehhez nem szükséges világbékét teremteni, Nobel-díjat nyerni, feltalálni a rák ellenszerét, vagy akár csak elérni, hogy egy magyar vasútvonalon egyszerre legyen vonat, mozdony és működő klíma. Elég, ha befejezte a beszédét a Főnök.

 

A jelenet azért érdekes, mert száznegyvenegy ember összehangolt mozgása már önmagában komoly szervezési teljesítmény. Figyelni kell a beszélőt, a frakcióvezetést, az első sort és lehetőleg a mellettünk ülőt is, mert egyetlen három másodperces késlekedés végzetes félreértésekhez vezethet. Ha ugyanis valaki akkor is ülve marad, amikor körülötte már mindenki áll, a televízión keresztül könnyen úgy tűnhet, mintha gondolkodna azon, amit hallott.

 

Ekkora politikai kockázatot pedig fölösleges vállalni.

 

Magyar Péter korábban saját képviselőjelöltjeivel kapcsolatban használta a kólásdoboz hasonlatot, amely első hallásra meglehetősen furcsa politikai metaforának tűnt, de az idő múlásával egyre több értelmet nyer. A kólásdoboz ugyanis kifejezetten fegyelmezett tárgy. Nem vitatkozik a gyártóval, nem kérdezi meg, miért éppen arra a polcra tették, nem készít különvéleményt, nem követel frakcióülést, és főleg nem kezd önálló politikai program kidolgozásába. Ott marad, ahová helyezték, egységes arculattal, szabványos csomagolásban, és ha kellően sokat raknak belőle egymás mellé, még tekintélyes látványt is nyújt.

 

Különösen akkor, ha egyszerre állnak fel.

 

Természetesen minden parlamenti frakcióban létezik pártfegyelem, hiszen közös programmal megválasztott politikusoktól aligha meglepő, hogy támogatják a saját kormányukat, együtt szavaznak, és politikai közösséget alkotnak. A pártfegyelem és az udvari koreográfia között azonban húzódik valahol egy vékony határ, amelyet legkönnyebben talán arról lehet felismerni, hogy az egyikhez politikusokra, a másikhoz statisztákra van szükség.

 

A magyar parlamentarizmus új műfaja ezért lassan nem is politikai vita, hanem interaktív egyszemélyes előadás. A főszereplő beszél, közbeszól, minősít, provokál, gesztikulál, időnként elhagyja a helyét, csapkod, mutogat, macival szavaz, nyunyókát dajkál, majd visszatér, miközben a társulat fegyelmezetten biztosítja az előadáshoz szükséges vizuális és akusztikai hátteret. 

 

Tulajdonképpen színház ez, csak meglehetősen drága a belépőjegy, ráadásul azt is azok fizetik, akik esetleg nem kíváncsiak az előadásra.

 

A történet legérdekesebb szereplője azonban számomra már nem is Magyar Péter. Politikai vezetőből, aki szereti saját magát hallgatni, szereti, ha helyeselnek neki, és különösen szereti, ha mindezt állva teszik, valószínűleg soha nem lesz hiány. Sokkal érdekesebb az a száznegyvenegy ember, aki mögötte ül, hiszen közöttük nyilván vannak diplomások, tanárok, orvosok, mérnökök, vállalkozók és olyan emberek, akik a parlamentbe kerülésük előtt önálló életet éltek, döntéseket hoztak, családot vezettek, embereket irányítottak, és minden bizonnyal saját véleményük is volt a világról.

 

Aztán valami történik velük a Kossuth téren.

 

Amint elfoglalják a helyüket a padsorokban, az egyéni működés helyét mintha lassan átvenné valamiféle parlamenti rajintelligencia, amelynek segítségével száznegyvenegy különálló ember képes szinte tökéletesen összehangolt organizmusként működni. Ha megmozdul az első sor, mozdul a második, ha feláll az egyik, feláll a többi, ha pedig megkezdődik a taps, néhány pillanaton belül létrejön az a megnyugtató összkép, amelyből a vezető pontosan azt az információt kapja, amelyre szüksége van: minden rendben van.

 

Pedig ezt akár technikailag is egyszerűsíteni lehetne. A parlamenti padsorokba be lehetne szerelni egy központi jelzőrendszert, amely szükségtelenné tenné az állandó figyelést. A miniszterelnöki beszéd megfelelő pontján kigyulladna egy kis lámpa, amely jelezné, hogy elérkezett a taps ideje, különösen sikerült politikai teljesítmény esetén pedig egy másik fény arra is figyelmeztethetne, hogy ezúttal már nem elegendő ülve összeverni a tenyereket, hanem felállással kombinált vastaps következik. Amennyiben valaki még ezek után is ülve maradna, a rendszer automatikusan jelezhetné a rendellenes működést a frakcióvezetésnek.

 

Legalább mindenki pontosan tudná, hol tartunk.

 

A valódi probléma ugyanis nem akkor kezdődik, amikor egy miniszterelnök téved, indulatos, sértő vagy egyszerűen ostobaságot mond, mert ilyesmi politikai rendszertől, párttól és korszaktól függetlenül előfordulhat. A veszélyesebb állapot akkor jön létre, amikor a vezető környezetéből lassan eltűnik a tévedés visszajelzése, és már nincs senki, aki azt mondaná neki, hogy amit éppen kitalált, az rossz ötlet, amit állít, az nem igaz, vagy ahogyan viselkedik, az méltatlan ahhoz a tisztséghez, amelyet betölt.

 

Egy ilyen rendszerben minden mondatra bólogatás érkezik, minden ötletből program lehet, minden indulat politikai állásponttá nemesülhet, minden sértés kommunikációs stratégiává válhat, és minden beszéd végén megérkezik a taps, amely egy idő után már nem pusztán jutalom, hanem visszaigazolás. A vezető pedig lassan nem azt hallja, amit mondott, hanem kizárólag azt, ami utána következett, és ha minden alkalommal ugyanaz a dübörgő helyeslés fogadja, egészen könnyű arra a következtetésre jutnia, hogy amit mondott, annak jónak kellett lennie.

 

Talán ezért érdemes egy idő után kevesebbet figyelni arra, aki a pulpitusnál áll, és többet azokra, akik mögötte ülnek. A miniszterelnök ugyanis egyetlen ember, miközben mögötte száznegyvenegy külön élet, száznegyvenegy külön gondolkodásra képes elme, száznegyvenegy külön lelkiismeret és ugyanennyi képviselői mandátum található, legalábbis az alkotmányos berendezkedés papírra vetett változata szerint.

 

Éppen ezért egyszer szeretném látni azt az egyet, akinek ehhez nem kell forradalmat csinálnia, pártot alapítania, sajtótájékoztatót tartania vagy látványosan kivonulnia a teremből. Mindössze annyit kellene tennie, hogy amikor körülötte mindenki felpattan, ő még néhány másodpercig ülve marad, végiggondolja, amit hallott, és saját maga dönti el, hogy ezért valóban jár-e taps.

 

Lehet, hogy másnap már csak száznegyvenen lennének.

 

De legalább végre kiderülne, hogy a száznegyvenegy kólásdoboz közé véletlenül becsomagoltak-e egy embert is.