RADNAI MÁRK ÉS A DEMOKRATIKUS ALKALMASSÁGI VIZSGA
Radnai Márk egészen figyelemreméltó megfejtéssel állt elő arról, hogyan működik a politikai pluralizmus korszerű változata: az ellenzéki frakciók természetesen jelölhetnek embereket a médiatestületbe, feltéve, hogy olyanokat sikerül találniuk, akik megfelelnek a többség által megszabott követelményeknek, vagyis felkészültek, hitelesek, szakmailag és emberileg alkalmasak.
Első olvasásra mindez olyan kifogástalanul demokratikusan hangzik, hogy az ember szinte keresi a mondat végén az Európai Unió csillagkoszorúját, már csak azt lenne érdekes megtudni, pontosan melyik hivatalban állítják ki a Hiteles és Emberileg Alkalmas Ellenzéki Személy hatósági bizonyítványát.
Különösen izgalmas kérdés, mit jelent Radnai szótárában a „hiteles” jelző. Vajon elegendő hozzá a megfelelő szakmai múlt, a médiarendszer és a jogszabályok ismerete, esetleg néhány évtizednyi tapasztalat, vagy a hitelesség legfontosabb mérőeszköze mégis az, hogy a jelölt megszólalásakor Radnai Márk vérnyomása az egészséges tartományban maradjon?
Az „emberileg alkalmas” kategória ennél is érdekesebb, mert ehhez feltehetően valamilyen pontrendszer is tartozik, amelyben a szakmai tapasztalat ér húsz pontot, a tisztességes közéleti múlt harmincat, a megfelelő politikai rezgésszám viszont rögtön négyszázhetvenet. Így már könnyebben érthető az a sajátos demokratikus konstrukció, amelyben az ellenzék szabadon jelölhet, csak lehetőleg olyan ellenzékit kell találnia, akit a kormányoldal is megfelelő ellenzékinek tart.
Ez körülbelül olyan szabadság, mintha egy vegetáriánus étteremben közölnék a vendéggel, hogy természetesen rendelhet bélszínt, csak hús ne legyen benne. A választás joga tehát sértetlen marad, az étlap is tekintélyes, a pincér pedig készségesen várja a rendelést, csupán a végén minden tányéron valamilyen rejtélyes okból ugyanaz a grillezett padlizsán landol.
Radnai ráadásul azt ígéri, hogy az alkalmas jelölteket támogatni fogják függetlenül attól, melyik frakció jelöli őket, ami már-már meghatóan nagyvonalú ajánlat. A politikai sokszínűség ezek szerint teljes mértékben garantált, amennyiben minden színt előbb átengedünk ugyanazon a festékszűrőn, amelynek túloldalán a piros, a kék és a zöld valami különös optikai jelenség következtében pontosan ugyanabban az árnyalatban bukkan elő.
Különösen pikáns mindehhez az „emberi alkalmasság” emlegetése, miután az elmúlt év magyar politikai nyilvánosságában olyan mennyiségben repkedett a propagandistázás, gazemberezés, morális selejtezés és karakterminősítés, hogy lassan egyszerűbb volna összeírni azt a néhány embert, akit valamelyik politikai tábor még nem nyilvánított erkölcsileg alkalmatlannak a közéleti szereplésre. Ha tehát az ellenzék holnap olyan embert jelöl, akit tegnap még valamelyik kormánypárti politikus vagy véleményformáló a civilizáció szégyenfoltjának nevezett, érdekes volna megtudni, milyen eljárás keretében szerezheti vissza az illető az „emberileg alkalmas” minősítést. Talán elvégezhető hozzá egy három hétvégés rehabilitációs tanfolyam, amelynek végén sikeres Radnai-kompatibilitási vizsgát kell tenni.
Pedig ezt az egész erkölcsi társasjátékot rendkívül egyszerűen el lehetne intézni azzal, hogy az ellenzéki frakciók jelöljenek, akit akarnak, a parlamenti többség pedig majd eldönti, megszavazza-e őket. Ez legalább őszinte politika lenne, és nem kellene köré építeni azt a bársonnyal bevont alkalmasságvizsgáló automatát, amelynek egyik oldalán bedugják az ellenzéki jelöltet, a másikon pedig vagy kipottyan egy „hiteles személy”, vagy kigyullad a piros lámpa azzal a felirattal, hogy „Nem megfelelő demokrata, kérjük, próbálkozzon egy másik ellenzékivel.”
Radnai Márknak pedig talán különösen érdemes volna óvatosan bánnia az „emberi alkalmasság” erkölcsi mérőszalagjával, mert amikor valaki mások jelleméből kezd felvételi vizsgát rendezni, a közönség hajlamos előbb-utóbb észrevenni, hogy a vizsgabiztos önéletrajza is ott fekszik az asztalon.
A demokrácia ugyanis nem olyan tehetségkutató, amelyben az ellenzéknek addig kell újabb és újabb versenyzőket felküldenie a színpadra, amíg a parlamenti többség zsűrije végre egyszerre rá nem csap az aranygombra. Az ellenzéki delegálásnak éppen az volna az értelme, hogy az ellenzék a saját értékrendje és szakmai szempontjai alapján jelölhessen valakit, nem pedig az, hogy megtalálja azt a ritka politikai unikornist, aki ellenzéki ugyan, de azért a hatalom is elégedetten megsimogatná.
Mert a politikai pluralizmus értékét végül nem az mutatja meg, hogyan bánunk azokkal, akikkel egyetértünk, hanem az, hogy képesek vagyunk-e elfogadni azok jelenlétét is, akiktől esetleg már a reggeli kávénk is keserűbb lesz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése