Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 1148.

 

A plüss Rákosi robothangja nálam valami egészen különös kulturális rövidzárlatot okoz: a politikai műsor néhány másodperc alatt átvált a Texasi láncfűrészesre.
 
 

 
Természetesen nem azért, mert bárkit láncfűrésszel szeretnék kergetni. Az ember mégiscsak civilizált lény, adót fizet, szelektíven gyűjti a szemetet, és lehetőség szerint nem alakítja át a nappaliját Sawyer-rezidenciává. Csakhogy néhány percnyi robotpilótán érkező politikai szöveg után a képzeletemben egyszer csak megjelenik Bőrpofa, leveszi a polcról a munkaeszközt, meglátja, ki tévedt be a házba, majd hosszasan nézi.
 
Aztán inkább visszateszi. „Ne haragudj, főnök, nekem ez sok.”
 
Valahol itt tart a magyar politikai közérzet. Már nem egyszerűen vitatkozunk politikusokkal, hanem groteszk túlélőfilmként fogyasztjuk a közéletet. Hallgatjuk a gondosan betanult mondatokat, a minden kérdésre előhúzható paneleket, az ugyanazzal a hangsúllyal leszállított politikai készterméket, és közben érezzük, ahogy a vérnyomásunk megpróbál önálló politikai mozgalmat alapítani.
 
Ezért a dühös betelefonáló indulata számomra egyáltalán nem meglepő. Sokkal érdekesebb kérdés, hogyan jutott el a magyar közélet odáig, hogy egy politikus puszta megszólalása ekkora indulatot képes kiváltani.
 
A jobboldalon pedig ideje lenne leszámolni azzal a furcsa elképzeléssel, hogy minden politikai konfliktus végén kötelező átnyújtani egy csokor virágot az ellenfélnek, nehogy megsértődjön. A kulturáltság nem egyenlő a politikai önfeladással. Lehet keményen vitatkozni, számon kérni, dokumentumokat elővenni, állításokat szétszedni, ellentmondásokat megmutatni és politikailag legyőzni az ellenfelet anélkül, hogy közben bárki elfelejtené, hol végződik a politika.
 
A láncfűrészt pedig hagyjuk Bőrpofánál. Bár .... tartok tőle, hogy ha sokáig hallgatná ezt az egészet, előbb-utóbb ő is kikapcsolná a tévét. Minimum....

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...