A plüss Rákosi robothangja nálam valami egészen különös kulturális rövidzárlatot okoz: a politikai műsor néhány másodperc alatt átvált a Texasi láncfűrészesre.
Természetesen nem azért, mert bárkit láncfűrésszel szeretnék kergetni. Az ember mégiscsak civilizált lény, adót fizet, szelektíven gyűjti a szemetet, és lehetőség szerint nem alakítja át a nappaliját Sawyer-rezidenciává. Csakhogy néhány percnyi robotpilótán érkező politikai szöveg után a képzeletemben egyszer csak megjelenik Bőrpofa, leveszi a polcról a munkaeszközt, meglátja, ki tévedt be a házba, majd hosszasan nézi.
Aztán inkább visszateszi. „Ne haragudj, főnök, nekem ez sok.”
Valahol itt tart a magyar politikai közérzet. Már nem egyszerűen vitatkozunk politikusokkal, hanem groteszk túlélőfilmként fogyasztjuk a közéletet. Hallgatjuk a gondosan betanult mondatokat, a minden kérdésre előhúzható paneleket, az ugyanazzal a hangsúllyal leszállított politikai készterméket, és közben érezzük, ahogy a vérnyomásunk megpróbál önálló politikai mozgalmat alapítani.
Ezért a dühös betelefonáló indulata számomra egyáltalán nem meglepő. Sokkal érdekesebb kérdés, hogyan jutott el a magyar közélet odáig, hogy egy politikus puszta megszólalása ekkora indulatot képes kiváltani.
A jobboldalon pedig ideje lenne leszámolni azzal a furcsa elképzeléssel, hogy minden politikai konfliktus végén kötelező átnyújtani egy csokor virágot az ellenfélnek, nehogy megsértődjön. A kulturáltság nem egyenlő a politikai önfeladással. Lehet keményen vitatkozni, számon kérni, dokumentumokat elővenni, állításokat szétszedni, ellentmondásokat megmutatni és politikailag legyőzni az ellenfelet anélkül, hogy közben bárki elfelejtené, hol végződik a politika.
A láncfűrészt pedig hagyjuk Bőrpofánál. Bár .... tartok tőle, hogy ha sokáig hallgatná ezt az egészet, előbb-utóbb ő is kikapcsolná a tévét. Minimum....
Megjegyzések
Megjegyzés küldése