Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 1147.

 

Régen az ember azért kapcsolta be a parlamenti közvetítést, hogy megtudja, merre tart az ország. Ma inkább azért, hogy ellenőrizze, tényleg megtörtént-e, hogy az ország a civilizáció útjára lépett megest, vagy csak valami kollektív emléket őrzünk róla.
 
 

 
Az Országgyűlés lassan külön televíziós műfaj. Kicsit valóságshow, kicsit osztályfőnöki óra, amelyen az osztályfőnök is elvesztette a fonalat, és időnként erős a gyanú, hogy valaki mindjárt kiesik a padból, mert túl lendületesen mutogat a másikra.
 
A politikai kommunikáció közben csodálatos fejlődésen ment keresztül. Valaha érvek voltak, később üzenetek, aztán panelek, most pedig nagyjából ott tartunk, hogy az győz, aki látványosabban tudja közölni a másikkal, hogy takarodjon a történelem szemétdombjára.
 
Természetesen mindez kizárólag a szeretet jegyében történik. Ma már mindenki szeret.
 
A kormány a hazát szereti. Az ellenzék a változást. A kommentelő az igazságot.
 
És mindhárom olyan elementáris erővel szereti a sajátját, hogy legszívesebben péklapáttal segítené ki a másikat a nemzetből.
 
Különösen érdekes találmány lett a „Szeretetország”. Ez valami olyasmi lehet, mint a cukormentes vattacukor: jól hangzik, csak időnként furcsa dolgok derülnek ki az összetevőkről. Szeretünk mindenkit, aki velünk ért egyet, aki pedig nem, azt természetesen szintén szeretjük, csak előbb hülyének, gazembernek, árulónak, agyhalottnak vagy megvásárolt propagandistának nevezzük.
 
Mert mi nem gyűlölködünk. Mi igazságot szolgáltatunk. A másik oldal gyűlölködik. Ez fontos különbség.
 
A politikai törzsek közben már saját nyelvjárásokat beszélnek. Ugyanaz az esemény az egyik Magyarországon történelmi tett, a másikon nemzetárulás. Ugyanaz az ember délelőtt hős, délután gazember, attól függően, melyik zászló alatt sikerült lefényképezni. Ha pedig valaki megpróbálja azt mondani, hogy talán egyik tábor sem rendelkezik kizárólagos bérlettel az erkölcsi felsőbbrendűségre, arra mindkét oldal gyanakodva néz.
 
Mert az ilyen ember veszélyes. Ugyanis gondolkodik.
 
A legszebb azonban nem is a politikusok produkciója. Ők legalább fizetést kapnak érte. Az igazi csoda a közönség.
 
Felnőtt emberek, akik egyébként reggel megetetik a macskát, elviszik a gyereket iskolába, udvariasan előreengednek valakit a pékségben, majd leülnek a Facebook elé, és öt perc múlva már komplett társadalmi csoportokat száműznének, börtönöznének be vagy törölnének ki a magyar történelemből, persze szigorúan két felkoncolás között.
 
Aztán becsukják a laptopot, és megkérdezik: – Miért ilyen gyűlölködő ez az ország?
 
Rejtély. Pedig a politikai mocsoknak van egy kellemetlen tulajdonsága: nem marad a Parlamentben. Kiszivárog. Előbb a tévéből a Facebookra, onnan a munkahelyre, aztán a családi ebédhez. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy két ember, aki húsz éve együtt főzi a karácsonyi halászlevet, már azért nem beszél egymással, mert az egyik szerint ugyanaz a politikus a megmentő, aki a másik szerint maga a patás ördög, csak zakóban.
 
És közben minden politikai tábor meg van győződve arról, hogy ezt természetesen a másik kezdte. Mindig a másik kezdte. Ez valószínűleg már a honfoglalásnál is így lehetett.
 
– Árpád, ne mutogass!
– Ő kezdte!
 
Talán egyszer majd eljutunk oda, hogy politikai véleménykülönbség miatt nem kell komplett embereket kidobni az erkölcsi univerzumból. Hogy lehet valakit ostobának tartani anélkül, hogy meg akarnánk semmisíteni. Lehet egy politikust leváltani anélkül, hogy híveit átnevelőtáborba képzelnénk. És lehet választást nyerni anélkül, hogy előtte az ország egyik felét rávennénk arra, hogy a másik felét tekintse Magyarország legnagyobb problémájának.
 
Addig viszont marad a műsor. A Parlamentben ordítanak. A Facebookon ordítanak.
 
A tévében elemzik, hogy miért ordít mindenki.
 
Mi pedig ülünk ugyanabban az országban, ugyanazt a forintot költjük, ugyanazokon a kátyúkon zötyögünk, ugyanazt az adót fizetjük, és lassan már abban sem tudunk megegyezni, hogy valóban esik-e az eső, hacsak ki nem írja a minielnök.
 
Felénk pedig maradjon meg legalább egy különös, lassan már radikálisnak számító politikai program: embernek maradni.
 
Még akkor is, ha pillanatnyilag egyik algoritmus sem ezt jutalmazza. ❤️🤍💚

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...