Árad a Tisza – A posztmodern identitás és az árhullám dialektikája
Kritikai tanulmány a 21. század legmeghatározóbb zenei víztömegéről, avagy nem bírok lekattanni a legújabb gagyi zenéjükről
Azért csak hallgassátok megint, ne csak nekem fájjon:
A mű első pillanataiban a fekete háttér és a lassú kameramozgás a létezés ősállapotát idézi meg – azt a tabula rasa pillanatot, amikor a világ még tiszta volt, mielőtt az árhullám és a playback találkozott volna a civilizációval. Magyar Péter alakja, mint a gát ősi őrzője, egyszerre idézi fel a bibliai Noé és a 90-es évek kereskedelmi televíziójának esztétikáját.
A szövegköltészet minimalizmusa – „árad a Tisza” – nem egyszerű kijelentés, hanem transzcendens mantra. Ismétlése olyan, mint a víz sodrása: először simogat, majd lassan elmossa a partot, végül a hallgató identitását is. Itt a költő nem leír, hanem megidéz. Nem informál, hanem áraszt.
A refrénben a hangerő dramaturgiai eszközzé válik: a decibelek növekedése párhuzamos az emberi lélek belső gátjainak átszakadásával. Itt az auditív élmény a katarzis előszobájába vezet – vagy legalábbis a szomszédba, aki dühösen csönget át, hogy halkítsd le.
A vizuális nyelvezet szimbolikája többrétegű: a stock-videóban hömpölygő víztömeg nem csupán folyó, hanem a kollektív magyar tudat hömpölygése. A felhők az elmúlást, a vízfelszín tükröződése a politikai valóság kettősségét mutatja – miközben a főhős kamerába bámulása egyértelműen Kierkegaard-i létválságot sugall.
A mű végén nincs lezárás – ez nem befejezés, hanem elengedés. Ahogy a Tisza is mindig tovább folyik, úgy a dal is nyitva hagyja a kérdést: vajon mi árad valójában? A víz? Az érzelem? Vagy csak a kín?
Egyszóval: az „Árad a Tisza” nem csupán dal. Ez árvízi performansz. Ez a rockzene és a vízügyi közlemények szerelme. Egy mű, melynek igazi értékét csak akkor értjük meg, amikor már késő, és bokáig állunk benne.
Interjú a mű alkotójával - avagy képzelt beszélgetés a XXI. századi magyar rock posztmodern vízügyi úttörőjével
Kritikus: Péter, először is gratulálok! Ez a műalkotás – bocsánat, nem is műalkotás, hanem zenei kinyilatkoztatás – egyszerre érint meg és sodor magával. Hogyan született meg az ötlet?
Péter: Köszönöm. Tudod, az ihlet váratlanul jött. Éppen a gáton sétáltam, amikor a Tisza rám nézett… és én visszanéztem. Abban a pillanatban megértettem: nem én választottam a dalt, a dal választott engem.
Kritikus: A klipben rengeteg szimbolika van. A felhők, a víztömeg, a heroikus gitár. Mit jelképeznek?
Péter: A felhők a bizonytalanságot, a víz az élet örök körforgását, a gitár pedig… nos, az a szabadság. Amikor pengetek, a Tisza is pengeti a part menti fák lombjait. Ez egy összhang, egy spirituális duett köztem és a természet között.
Kritikus: Sok kritikus szerint a refrén – „Árad a Tisza” – mantraként hat. Tudatos volt ez a minimalizmus?
Péter: Abszolút. A kevesebb több. Ha egy sort elég erősen ismételsz, az beég a kollektív tudatba. Ezt csinálják a politikusok is, csak nálam van gitár és érzelem.
Kritikus: Egyesek szerint a dal politikai üzenetet hordoz. Mit válaszolsz erre?
Péter: A víz nem ismer pártokat. A folyó mindenkit elér, akinek van lába, hogy belelépjen. Én is ilyen vagyok: nem balra vagy jobbra áradok, hanem előre.
Kritikus: A videó végén nincs lezárás, egyszer csak vége. Miért?
Péter: Mert a Tisza sem ér véget. Folyik tovább. A dal is így él majd tovább az emberekben. Én csak elindítottam a sodrást.
Kritikus: Végül… mit üzensz azoknak, akik kritizálják a klipet?
Péter: Csak annyit: próbáljatok egyszer ti is szembenézni egy áradó folyóval… és közben rockballadát énekelni. Az majd megtisztít.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése