Kalapemelésből tarkóvakargatás – a közéleti mélyrepülés rajza
Először már-már ünnepélyesen akartam megemelni a kalapomat: lám, Magyar Péter végre úgy beszélt a kárpátaljai magyarokról, hogy nem „ukránozta” le őket, amikor megemlékezett a munkácsi rakétatámadásról.
Egy pillanatra még el is hittem, hogy valami változik. Aztán olvastam tovább. És megjött a régi, jól ismert förgeteg: a mocsárszólam, ami most már olyan természetesen csorog, mint a Duna a Margit híd alatt.
Ugyanaz a lemez, amit az erdélyi magyarok is hallgathattak anno, amikor a „székelyből” hirtelen „lerománozottak” lettek.
Most csak a díszlet más, a szöveg ugyanaz: ha nem velünk, akkor ellenünk – lehetőleg hangos felkiáltójellel a végén.
És ment a szarömlés, lehetőleg mindenkire, akit ő utál, mert egykoron nem vették be a labdadobálós csapatukba, ezért most sértődött kis törpe. Annyi elegancia nem szorult a rózsadombi úrifiúba, hogy az együttérzés szavai egy külön posztban álljanak, és csak fél óra elteltével kezdjen el okádni.
Az már nem megy, pedig a telefon ki nem esik a kezéből, valahogy most mégsem volt egy kávényi ideje kivárni az együttérzés hullámainak csillapodását. És ilyenkor az ember csak vakaródzik, mert rájön: a magyar közélet és közbeszéd nem egyszerűen lefelé tart, hanem mélyfúrást végez. Olyan ez, mint amikor valaki azt mondja, hogy „ennél lejjebb már nincs”, mire a valóság felnevet, és küld még egy vödör iszapot a nyakunkba.
Ez már nem politika – ez karikatúra, csak a rajzolója elfelejtette, hogy a szatíra lényege, hogy túlzás. Itt meg már csak a puszta valóság maradt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése