Agymenés 383.

A csend öröksége - avagy amikor egy generáció már nem akar tovább játszani

 

Van egy generáció, amelyik még nem tanulta meg kimondani, amit érez. És van egy másik, amelyik már nem akarja elhallgatni. A kettő között pedig ott feszül valami, amit talán úgy hívhatnánk: kollektív feszültség vagy generációs feszültség.

A nagyszüleink idején nem volt divat panaszkodni. Sőt, szinte tilos volt. A fájdalom magánügy volt, a sírás szégyen. A nőnek csendben kellett viselnie a ház terheit, a férfinak pedig csendben kellett inni, ha úgy hozta az élet. Ha valaki összeomlott, azt nem „mentális betegségnek” hívták, hanem csak annyit mondtak: „valami nem stimmel vele”. A gyengeség nem kapott nevet, csak elutasítást. Aki gyenge volt, az „nem bírja”, aki segítséget kért, az „hisztériás”.

 

És mégis: hány nagymama élt le évtizedeket bántalmazó kapcsolatban, látszólag hibátlan otthonban? Hány gyerek nőtt fel olyan falak között, ahol a küszöb alatt csorgott kifele az elfojtott düh és szorongás? Hány vitrin rejtett antidepresszánsokat, amit csak akkor vettek elő, ha már senki sem figyelt? Hány kamrában lapult a krumplis zsák mögött a konyakos üveg? A lakás mindig rendben volt, az ebéd az asztalon – de a szívekben nem volt béke, csak a „meg kell oldani” üzemmód működött, és este, a Heti hetest nézve a néma csönd volt az úr.

 

Akkoriban az nem feltétlenül boldog élet volt, sokkal inkább túlélési technika. Játszani kellett az erőset, a boldogat, az elégedettet. Az élet maga volt a színpad, és minden nő, minden férfi beletanult egy szerepbe, amit soha nem kértek – de kötelező volt eljátszani.

 

A mai harmincasok és huszonévesek viszont már más világban élnek – legalábbis látszólag. A régi minták ott dolgoznak a zsigereikben, de a környezet már nem igazodik hozzájuk. Látják a szüleik, nagyszüleik életét – és sokan megfogadják: velem ez nem történhet meg. Nem leszek az, aki elhallgat, aki szőnyeg alá söpör. Nem maradok ott, ahol bántanak. De mit tanultak helyette? Azt, hogy játszani kell, mert nem mindegy, kié a főszerep, és ki a lebecsült statiszta.

 

A fiatal férfiak közül sokan nem kaptak valódi példát, mintát, csak elvárásokat. A fiatal nők közül sokan úgy nőnek fel, hogy csak azt tudják, mit NEM akarnak. Kapcsolatok jönnek-mennek, mert már nem köt össze a kötelességtudat, csak az elvárások ütközése. Az emberi kapcsolatok is csereszabatosak lettek, mint az elromlott mikró vagy a kétévente cserés mobiltelefon. Két ember, akik mindketten mást keresnek, de egyikük sem tanulta meg, hogyan lehet nem túlélni, hanem együtt élni. Hogy nem kell mindent kidobni, mert léteznek szerelők, és van, ami megjavítható.

 

És közben még gyorsult is a világ. A nagyszüleinknek volt ideje csöndben szenvedni. Ennek a generációnak azonban nincs ideje sem szenvedni, sem feldolgozni, mert minden pillanatban érkezik valami új: hír, elvárás, példa, kudarc. Mindenki életét látják, és egyre kevésbé értik a sajátjukat.

 

A munkájuk nem biztos. A kapcsolataik törékenyek. A jövőkép homályos. Gyereket vállalni? Egyre kevesebben mernek, mert túl sok a kérdés, és túl kevés a válasz. A múltból már nem építkezhetnek, a jelen pedig túlságosan ingatag. És közben ott van az a belső érzés, amit egyre többen ismernek fel: ki vannak égve. Nem azért, mert gyengék – hanem mert túl sokáig játszották mások szerepeit.

A legnagyobb különbség talán épp ez: a mai generáció már nem akar színpadon élni. Nem akarja a tökéletesség látszatát. Nem akarja eljátszani, hogy minden rendben van, ha belül nincs semmi más, csak üresség.

 

A szüleik talán nem értik ezt. Ők még úgy nőttek fel, hogy „az élet nem könnyű, de bírni kell”. Ők pedig már úgy élnek, hogy „az élet talán nem is az, aminek eddig hittük”. Nincsenek kapaszkodók, csak kérdések. Sokszor már azt sem tudják, miért éri meg küzdeni. Csak azt érzik: valaminek változnia kell.

 

Nem akarnak több hazugságot. Nem akarnak több csendet. Nem akarják továbbvinni azt, ami összetörte őket. Azt gondolják, náluk a Grál kulcsa és a teljes, örök igazság. Pedig azt egyik generáció sem őrzi és egyik sem tudja.

Az ifjak azt gondolják, ők már nem játszani jöttek. Pedig sok száz éve tudjuk már: színház az egész világ, és színész benne minden férfi és ő.