A Perintfalvi-botrány és a "mindenszarizmus" diadala
És akkor végre eljött a nap, amikor a mindenszarizmus – ez a nem hivatalos, ám annál nemzetibb karakterű ideológia – felkerült a csúcsra. Perintfalvi ügyében ugyanis végre mindenki megtalálta a saját kis dühöngő sarkát. Baloldaliak, jobboldaliak, középen billegők, politikai analfabéták és a „nem nézek híreket, csak a kommenteket” szekta egyaránt beállt a saját mikrofonja elé, hogy teljes torokból üvölthesse: „MINDEN SZAR!”
A botrány maga már csak mellékzönge volt – valahol a tények, a jog és a józan ész hármas határán elveszve –, de a lényeg a közös orgazmusban rejlett, amit a kollektív háborgás adott. Egy ország egy emberként állapította meg, hogy „már megint ez van” – és hogy teljesen mindegy, hogy mi van, mert a végkimenetel úgyis ugyanaz: mindenki utál mindenkit, és senki nem hisz senkinek.
A mindenszarizmus szótárában nincsenek árnyalatok. Nincs „ez kicsit gáz, de amúgy rendben van” – csak „SZAR” és „MÉG SZARABB”. A Perintfalvi-ügy pedig tökéletesen illeszkedett ebbe a bináris világképbe. Volt itt minden: morális felsőbbrendűség, karaktergyilkosság, passzív-agresszív Facebook-posztok és „szakértői” YouTube-elemzések, amik a tények hiányát pótolták hangerővel és caps lockkal.
A mindenszarizmus győzött, és mi boldogan asszisztáltunk. Mert amikor végre mindenki utálhat mindenkit, akkor az igazság már tényleg nem számít. Csak a katarzis.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése