A Tiszás Szolidaritás Kézikönyve – avagy így hagyjuk cserben a harcostársakat
A tiszás mozgalom mostanra hivatalosan is bevezette a politikai túlélés új kézikönyvét. Az első fejezet címe: „A bajba jutott bajtárs kezelésének művészete”. A módszer egyszerű, mint a fűnyíró kezelési útmutatója: ha a hűséges katonád nyakig áll a mocsárban, állj meg a parton, nézz máshová, és magyarázd meg a nézőknek, hogy „nem lehet minden csigát külön hazacipelni a tengerpartról”.
Emlékszünk még Róka Rékára? Ő volt az a zászlóvivő, aki a frontvonalban ordította végig a csatát, majd mikor odasúgták a vezérnek, hogy „főnök, gond van”, annyi jutott neki: „Nem tudunk egyesével leellenőrizni több ezer aktivistát”. Ez a tiszás nyelvre lefordítva annyit tesz:
„Köszi, hogy harcoltál értem, de most épp nem érek rá, mert a cipőm is sáros lenne”.
És most itt a teológusnő esete. A neten felbukkan egy videó, amin állítólag ő látható – vagy nem. A részletek mellékesek, a lényeg, hogy a botrány szaga terjed. Mit tesz a vezér? Semmit. Illetve dehogynem: elvegyül a bokrok között, mint a kerti törpe éjfél után, és várja, hogy a vihar elmenjen fölötte. Ha nagyon figyelünk, talán hallani is, ahogy halkan mormolja:
„Ez nem az én háborúm.”
Ez a taktika már-már művészi: a legmegbízhatóbb propagandaoszlopait sem védi meg, mert fél, hogy a sár rá is fröccsen egy cseppet. Pedig a tiszás táborban eddig mindenki azt hitte, a kapitány a csapatért él-hal. Kiderült, hogy inkább csak él. Halni majd más hal helyette.
A tanulság? A tiszás szolidaritás egyirányú utca. Ha te vagy az, akit a sors éppen belelökött az árokba, ne várd, hogy a fővezér kezet nyújtson. Ő ugyanis épp mással van elfoglalva: gondosan figyeli, hogy a kabátja ujjára nehogy rákerüljön egy csepp abból, amiben te fetrengsz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése