Magyar Péter most úgy vonul Kötcsére, mintha ő lenne a forradalom Messiása, pedig mindenki tudja: ez csak egy kétségbeesett casting a régi szerepért, amit már rég más játszik. A NER-ben ugyanis van egy alapszabály: az árulót sehol nem szeretik, mert aki egyszer hátba döf, az másodszorra is hátba fog.
A „gigászi ellenállás” így inkább tűnik siralmas hakninak, mint történelmi pillanatnak. Ott ül majd a piknik közelében, próbálva kacsintgatni a sorra érkező régi cimborákra, de ők csak mosolyognak: „Szép próbálkozás, Péter, de a kassza kulcsa máshol van.”
Mert Péternek nem a szabadság kell, nem a nép hangja, nem a tiszta közélet. Péternek a hatalom kell. Meg a pénz, ami a hatalommal jár. Az a langymeleg biztonság, amit csak a NER-ből csorgó milliárdok tudnak adni. És ő ezért hajlandó bármilyen szerepet eljátszani: ma forradalmár, holnap megint hű udvari lovag – csak engedjék végre vissza a terített asztalhoz.
De nem engedik. A piknik végén maximum egy sanda nézést kap, a VIP-sátor ajtaját pedig belülről zárják. A rajongótábor meg majd azt posztolja, hogy „itt született a változás”, miközben valójában csak egy ember próbált visszakúszni a vályúhoz – és elcsúszott a saját árnyékán, mint más a taknyán.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése