A nagy lakossági fegyvermutogatás — avagy milyen zseniális agy kell ahhoz, hogy egy beszélgetésre lőfegyverrel érkezz?
Volt egyszer egy lakossági fórum — az a fajta, ahol az emberek ülnek, hallgatnak, kérdeznek, és olykor vitatkoznak. Nem pont az a hely, ahol a popcornhoz fegyverszalon vagy kiállítás dukál. Ám valaki úgy döntött, hogy a vita magasiskoláját a hadiuralkodás intézményévé teszi: katonás belépés, vaskos tartás, és a sejtelmesen látható fegyver máris kettővel több szikrát ad a közönségnek, mint a villanykörte a teremben.
A Honvédelmi Minisztérium ilyenkor azt mondja, hogy „a gyülekezési jog gyakorlása fegyverrel vagy annak utánzatával tilos.” Nem költői javaslat — törvény. A Belügyminisztérium pedig hozzáteszi, hogy az engedélyt ők adják ki, és az engedély nem egyenlő a „mindenhol, mindenkor VIP” belépővel.
Szép, hivatalos, unalmas minden egyes törvény és jogszabály — pont az, amitől a tömegek irtóznak, de mégis vannak. Csakhogy a műsor főszereplőjének úgy tűnt, az unalmas hivatalos iratok egyhangúsága ellen a fegyver a megoldás.
Na de milyen ember kell ahhoz, hogy egy békés lakossági fórumra fegyvert vigyen? Nem használom a gyógyászati kifejezéseket, mert az emberek mentális egészsége komoly dolog, de tegyük fel a kérdést másképp: mekkora önbecsapás és mennyi kivagyiság fér bele egy ilyen lépésben? Milyen fokú ítélőképesség-hiány, milyen mértékű „én vagyok a nagyobb ász” érzés kell ahhoz, hogy valaki azt gondolja, a vita helyett a fegyver és a lövedék a meggyőzőbb érvelés?
Miközben a többiek a parkolásról és a szemétszállításról diskurálnak, ő úgy jelenik meg, mintha egy vadnyugati nyugati western film díszleteit vitte volna magával — csak a stáblista maradt otthon.
A dramaturgia persze egyszerű: a vezérkari múlt, a becsület, a „régi szabályok” — mint érvek. Csakhogy a múlt nem ad felhatalmazást a jelen törvényeinek megszegésére. A vezérkari emlék lehet becses, a jogszabály viszont konkrét: ha tömegrendezvényen fegyver van, a rendőrség köteles intézkedni. Nincs „azt csak én értem” kivétel. A jog nem egy régi, poros gomb, amit bármelyik nagyöreg meglazíthat.
És most egy személyes gesztus, a maga kicsinyes emberi valóságában: engem is fenyegetnek. Néha, úgy nagyjából gyakran. Nem a stratégiai hadművelet jellegével, hanem a hétköznapi fanyar iskolaudvari szinten. És hiába lapulhat meg a fenyegető ellenség akár a kukánkban vagy a piac sarkában, hiába haluznám be magamnak, hogy a fenyegetés orbitális, a piacra nem megyek éles fegyverrel, mert mikor az ember paradicsomot vesz, többnyire a paradicsom íze számít, nem az, hogy ki hozta a puskát magával.
A munkahelyre sem viszek magammal lőfegyvert, és nem azért, mert a főnök nem tolerálja, hanem mert egyszerűen nincs rá szükség. A józan ész is tiltakozik, hiszen van, amihez elég a hang, a vélemény, és van, amitől jobb, ha távol tartjuk a magunkat és a fegyvert is.
Tanulság? Ha valaki a vita helyett a fegyvert választja, akkor nem vitapartnerről beszélünk többé, hanem performansz-történészről, akinek a műsora rövid és hatósági véget ér. A közösségi tér nem divatbemutató a hadtörténet iránti nosztalgiának; a piac, a munkahely és a lakossági fórum azon osztályok közé tartozik, ahol a béke és a józan vita az érték.
Ha valaki ezt másképp gondolja — hát tegye a puskáját a vitrinbe, és vegyen egy jegyet a helyi színházba: ott legalább tapsolnak, és nem hívnak rendőrt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése