„Állati, nem?” – harsogja az elefánt a pulpitus mögül, miközben ormányával Hatvanpuszta felé legyez, ahol a csíkos zebrákat éppen szürkére mázolják, hogy ne látszódjon rajtuk a túl sok fekete vonás. A csótány közben szorgosan laposkodik, nehogy a vezérfarkas rossz színben tűnjön fel, a nyúl pedig lelkesen bólogat, mintha répajáradékért cserébe mindenhez igent mondana.
A medve mélyen morog, de igazából csak a mézesbödön tartalmát félti, a borz ikrek pedig kórusban harsogják, hogy minden rendben van, hiszen az erdő történelmi sikereket ér el – legalábbis a saját újságukban. A róka hátul számolgatja, hogy vajon a legutóbbi rendeletből hány tyúkot tud elszámolni költségvetési tételként.
A lódoktor közben fennhangon bizonygatja, hogy a zebrák kevéssé sem önként sétálnak a karámba, a statisztikák pedig egyértelműen alátámasztják, hogy még soha nem volt ilyen boldogtalan a vadon. Az őzikeszemű birkák pedig ott állnak a tiszai parton, tágra nyílt tekintettel bámulva, és áhítattal drukkolnak: hátha most tényleg jobb lesz nekik is.
És miközben a falkavezér elégedetten vonyít, a csótány sunyin jegyzetel, a zebrák csíkjai lassan eltűnnek a szürkeségben, a birkanyáj egyre csak béget: „Még! Még! Még!”
Mert végül is – állati, nem?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése