Nekem mostanában a nap fénypontja, amikor látom, hogy az egykori „vad Jobbikos” és „Gárdista testvér” ismerőseim, akik anno még a fáklyás felvonuláson is keményebben feszítettek, mint egy vasalt bakancs, ma már szivárványba csomagolt profilképpel posztolják Magyar Péter minden hörgését, meg a vadliberális Perintfalvi Rita siralmait.
Tegnap még „a haza nem eladó, a b**** meg nem család!” – ma pedig: „szerelem az szerelem, és a Péter majd rendet tesz!” Tegnap még a kettős kereszt árnyékában esküdtek, ma már az unikornis hátán lovagolnak bele a progresszív naplementébe.
Én meg itt ülök, és vinnyogva röhögök. Ezek a fiúk-lányok úgy váltanak ideológiát, mint más az alsógatyát – csak náluk mindig trendi a mosásprogram: először barna, aztán árpádsávos, most meg szivárványos. És mindegyik szentül hiszi, hogy soha nem volt másként.
Az igazi stand-up nem a Dumaszínházban van, hanem a Facebook-hírfolyamomban. A múlt heti bakancsos nemzetmentő ma már érzékenyítő tréningre járna, és ha holnap a Marsról jön egy új megváltó, akkor vörös ufósapkában fogják kikiabálni a „hiszek benned!”-et.
Szóval csak kávét főzök, hátradőlök, és élvezem a show-t: politikai kaméleon-cirkusz, ahol mindenki színpadra lép, csak a közönség röhög rajta. És én röhögök a leghangosabban.

Megjegyzések
Megjegyzés küldése