„Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyű világot annyira, hogy már néha nem is fáj; – undorodom csak.” – írta egykoron Radnóti.
Mintha a mai közéletre született volna ez a sor. Annyiszor hallottunk már hangzatos ígéreteket, hogy „most aztán rend lesz”, „megvédünk mindenkit”, „soha többé nem fordulhat elő” – aztán valahogy mégis mindig előfordul. Botrány jön botrány után, kiállások, visszalépések, majd gyors felejtés.
Eleinte még szomorúak vagyunk: tényleg ez a legjobb, amit ki tudnak hozni magukból a politikusaink? Aztán dühösek leszünk: miért mindig csak a székük fontos, miért nem a választóik élete? De egy idő után a düh is elfogy. Megszokjuk. Már nem is fáj. Csak undor marad.
Undor a véget nem érő csatározásoktól, ahol nem az emberek gondjairól beszélnek, hanem arról, ki tud nagyobbat mondani. Undor a „mindenki mindenkit feljelent” színháztól, ahol a bíróság helyett a Facebook a legfontosabb fórum. Undor a szalagcímek mögé bújt ürességtől, amikor minden nap „történelmi pillanat”, aminek másnapra senki nem emlékszik már.
És közben itt élünk mi, nézők és statiszták ebben a véget nem érő kabaréban. Egyre kevésbé szomorúan, mert lassan megszokjuk. De egyre inkább undorodva, mert a megszokás közönyt szül, és a közöny a legnagyobb ajándék, amit a hatalom – bármelyik hatalom – kaphat.
Radnóti sora ma is figyelmeztet: jobb, ha néha még fáj. Mert amíg fáj, addig nem szoktunk hozzá. És amíg nem szoktunk hozzá, addig még lehet változtatni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése