Ilona néni például rókákat etet a kert végében, gyíkokat itat, és ha akad egy-két „kis szarkakölyök”, hát az is megfér a diófa alatt. „Gondoskodom a vadakról, mert kevesen teszik!” – írja büszkén, miközben a rókák a tyúkokból tartanak afterpartit.
Másik irányzat szerint a vadászatot teljesen fel kell számolni. Minek puskázni, ha egyszer a szaporulatot kordában tartja majd a természet maga? Értsd: több farkast, medvét, sakált kell hozni, hogy ne csak a vaddisznót ritkítsák, de a szemetelő turistát is. Civilizált ökológiai recycling!
A kommenthuszárok szerint a legnagyobb veszély nem a felbőszült vaddisznó, hanem maga az ember. Ő az igazi ragadozó, a végső ellenség, aki bármikor felzabálja a természetet – kivéve persze, ha közben vizet hord ki a rókáknak és szalonnát grillez a farkasnak.
Aztán akad, aki józan hangon megjegyzi: „Vadállatról nem kell gondoskodni.” Mire azonnal jön a válasz: „Dehogynem! Hiszen elvettük az életterüket!” Értsd: amíg a vaddisznó a kertet túrja fel, és a sakál az udvaron ugatja a kutyát, addig mi vagyunk a hibásak, mert valamikor 1956-ban kivágtak egy bokrot a környéken.
És ha valaki azt meri mondani, hogy vadászat nélkül nagy baj lenne, rögtön érkezik az online erdőkerülő, aki kijelenti: „Egyáltalán nem!” Mert az anyamedve, ha a kezedből eszik, akkor majd a lábadból is – ez már a hivatalos mottó.
Így él tovább a digitális Disney-univerzum: Bambi, Vuk és Balu örök életű, és csak a gonosz vadász rontja el a mesét.
A többieknek pedig marad a rókaetető kerti csap, a vaddisznók által szántott veteményes, meg az a bizonyos civilizált túlélés, amikor a Facebook-komment az erdő törvényét felülírja.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése