A nagyellenzéki nukleáris hányavetiség — vagy hogyan győz a póz a tudomány felett
Amikor 2014-ben a paksi bővítés felhőjét sikerrel verte habosra jó pár politikai megmondóember, a fő gondolatmenet egyszerű volt és elegáns: miért Roszatom, miért nem Westinghouse? Ma meg elég rápillantani a fő ellenzéki feedre, és kiderül — a kérdés azóta is ugyanez, csak cserélődött rajta a filter.
A politikai ellenzék olyan, mint egy rosszul szervezett demosztár-produkció: mindig van arca a tiltakozásnak, de soha nincs arca a megoldásnak. Szikár okoskodás helyett performansz; mély szakpolitika helyett mém-retorika. Amikor a nukleáris fizikus grafikonokkal érkezik, ők hullámmintáznak: szlogeneket, nem érveket osztanak. A tudománynak előadott leltáruk maximum annyi, hogy „mi nem akarjuk” — a „mi legyen akkor” kérdést viszont jobb nem feltenni, mert azzal megsértenénk egy pózt.
És a logika? Az olyan bonyolult. Ha Paks 2 épül, az a „gonosz atomtérhálózat”. Ha nem épül, az az „energia-katasztrófa, amit a kormány hozott össze”. A rendszerük egyszerű: ítélkezni mindig, de soha vállalni. A vitapanelen ott a jól megkomponált arckép, a szivárványos bannerek, a hashtag, meg a fotó — de sosem az a papír, amelyen meg lehetne fogalmazni: miből, mikorra, hogyan.
A legszebb jelenet az, amikor Brüsszelhez fordulnak: „Ott biztos jobban csinálnák.” Mintha Brüsszelnek lenne fúrógépe, meg szerelési napirendje a magyar vidékhez. „Brüsszel építse meg” — az a liberális mantra, amelynek logisztikája nagyjából egy Instagram-story és némi remény katyvasza. Közben a helyi mérnökök és fizikusok ott állnak papírhalmokkal, számításokkal, de ők meg csak zajként hatnak, nem kompatibilisek a politikai performansz rendszerével.
És akkor ott a nem kormánypárti, de annál racionálisabb nukleáris fizikus: ő nem kampánykép, nem PR-anyag, ő tényeket hoz. Elmagyarázta nekem, épp tegnap, hogy mennyi energia, mennyi tartalék, mennyi rendszerszintű biztonság kell; hogy az üzembe helyezés nem közéleti póz, hanem milliméterpontosságú mérnöki munka, és igen, égetően szükséges lenne már. De az ellenzék (még a jó szándékú része is) ezt a narratívát képtelen befogadni — mert a logikus érvelés nem rezonál olyan jól a kamerával.
A csavar? Az ellenzék végső érve nem érv: önigazolás. Mi tagadás, könnyebb kiabálni, mint számolni; könnyebb a „nem”-et hangosan ismételni, mint az „igen”-t tervezni. Az anti-Paks retorika sokszor csak egy autós tüntetés szintjén áll: dudálunk, pózolunk, elrobogunk — de senki sem ül le a műszaki tervekkel, hogy megvitassuk, mit tegyünk, ha a fűtőelemek elkopnak, vagy ha a források rövidebb távon akadoznak.
Végszóként: a legnagyobb tragikomédia, hogy míg az egyik oldal szólítja a szakértőket (vagy legalábbis használja a nevüket posztcímkében), a másik oldal — az ellenzék — a szakmai vita helyett kampánytémát csinál. Pedig a villany nem politizál: amikor elfogy, nem kérdez rá, hogy melyik párt volt szimpatikusabb tegnap este. És ha egyszer beüt a feketeleves, nem lesz olyan hashtag, ami kifizeti a számlát. És nem lesz feltöltött telefon a jól beállított szelfikhez. Sem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése