Magyar Péter megtalálta a politikai innováció Szent Grálját: ha a jelöltjeid nem beszélnek, nem derül ki, hogy mit gondolnak. Ha nem derül ki, mit gondolnak, nem kell szégyenkezni miattuk. Ha nem kell szégyenkezni, minden csodás. Ez a „csend a stratégia” kampánymodell — egyszerre olcsó, hatékony és demokratikusnak álcázott.
A választónak marad a műanyag politikai unboxing élmény: kapsz egy steril fotót, mellé egy háromsoros, MI által kiköpött bemutatkozást, amit egy lelkes gyakornok még gyorsan átír „emberibbnek”, és ebből kell megmondanod, hogy 4 évre kit bízz meg a jogalkotással. Ha jól választasz, gratulálunk! Ha rosszul, hát… akkor is, mert pont ez volt a terv.
Komolyan: még egy szépségversenyen is több információt kapunk. Ott legalább körbejárják a pályát, először estélyiben, aztán kicsit pőrébben, sőt, meg is szólalnak, legalább annyit, hogy "A világbéke!". Itt meg a jelöltek olyan hangtalanok, hogy a buddhista szerzetesek gyorstalpalónak használnák őket.
De hát minek is szólalnának meg, ha már előre ki van osztva, melyik körzetben ki a „megmentő”, és melyik az, amelyik csak a háttérből tapsol? Itt az előválasztás nem folyamat, hanem díszlet: kívülről demokrácia, belülről Excel-táblában megírt kabaré.
A teljes ellenzéki médiacirkusz pedig úgy tolja a produkciót, mintha Woodstock lenne, csak épp zene nélkül. Meg lelkesedés nélkül. Meg hitelesség nélkül. De legalább a füstgép működik, és betépve már azt is csodának lehet megélni.
És miközben csodáljuk a tagság nélküli, egri lángosozó mögé bejegyzett „népmozgalom” marketingturbózott csodáját, lassan leesik: nem előválasztást nézünk, hanem az évtized politikai MLM-jét. Ahol a piramis tetején mosolyognak, a piramis alján pedig hisznek. Mindenki más meg csak kapkodja a fejét, hogy ez most komoly-e vagy paródia.
Spoiler: az utóbbi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése