A legutóbbi bevásárlásom után rájöttem: a magyar néplélek igazi próbája nem a történelem, nem a politika, hanem a hipermarket szombat délelőtt. Ide nem vásárolni járunk, hanem túlélni.
Belépek, és a bevásárlókocsim már az elején jelzi, hogy ma ő dönt: balra húz, mint egy rokon, aki még mindig neheztel, amiért egyszer nem ettél a töltött káposztájából, vagy a bosszantó nagynéni, aki karácsonyra is a passzív agresszióját hozza ajándékba.
A zöldséges részleg úgy nézett ki, mintha az Armageddon forgatása zajlana. Egy néni mikroszkopikus pontossággal válogatta a paradicsomot; ha ennél komolyabban venné, piros diplomát is adna hozzá. Mellette egy bácsi püfölte a krumplit, hátha felcsendül belőle egy „jó vagyok, Pista!”.
A paprikák között helyben megalakult a Lakossági Ízérzékelési Bizottság:
– Ez édes?
– Nem tudom, nem szoktam venni, és nem beszélgetek paprikákkal.
– Múltkor édes volt!
– Lehet, bár kóstolni már akkor sem lehetett. Szerintem.
A pékségnél egy nő éppen megpróbálta meghatározni, hogy a kakaós csiga friss-e, finom-e, megbízható-e, erkölcsileg feddhetetlen-e, és vajon megfelel-e a családja generációkon átívelő elvárásainak. Az eladó meg csak állt:
– Friss?
- Ma reggeli.
– És finom?
– Fogalmam sincs, nem én sütöttem és nem ettem.
– Akkor honnan tudjam meg, milyen?
– Talán… megveszi és… kiderül?
– De én nem dolgozom itt!
– Higgye el, én se akarok.
A húsos pultnál közben megnyílt a dimenziókapu a józan ész nélküli párhuzamos univerzumba:
– Mennyi ez?
– 320 gramm.
– Legyen 300.
– Csak ha levágom a végét.
– Ne vágja, az már más!
– Akkor 320.
– De 300-at akarok!
– Akkor levágom! Maga kérte rá.
– De nem kértem csak 300-at!
Eskü, vártam, mikor jön be a TEK: „Fegyveres intézkedés a combfilénél, a vásárlók maradjanak nyugodtak.”
A kasszánál végül kikapcsolt bennem minden túlélő mechanizmus. Előttem egy néni apróval fizetett: olyan mennyiséggel, hogy azt hittem, a magyar államadósságot is forintra váltotta. A pénztáros arca átváltott „túl vagyok az életen” üzemmódba, amit utoljára a Titanic zenészein láttam.
Végre fizethettem, erre végén a gép még odavágta: „Csomagolóanyag-terhelési díj: 14 Ft.”
Éreztem, ahogy a lelkem kisétál a testemből, és azt mondja: „Köszi, én innen megyek tovább magam.”
A bevásárlókocsi továbbra is balra húzott, de legalább már tudtam, hogy miért: menekült a helyszínről.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése