A Polgári Felébredés Röpke Pillanata
Akkor van jogod erkölcsi piedesztálra állni, ha nemcsak az egyik csapat trágár rigmusait hallod ki a stadionból. Ha nemcsak a „másik oldal” mocskát szagolod meg undorral, miközben a „sajátjaid” bűzét rózsavizes zsebkendővel csapod el, és azt suttogod: „az művészet, kedvesem, performansz!”
Majkát, aki fejbe lőne, Krúbit, aki akasztana, és Pintér Bélát, aki bottal nevelné a közéletet — nyugodtan kritizáld, de csak akkor, ha előtte már elítélted Lakatos Márkot, aki morális fölényből villantja meg az erkölcsi haute couture-t, és Varnus Xavért, aki orgonán játssza el a politikai ítéletnapot.
Ez a mi nemzeti sportunk: a politikadrukker-liga.
Mindenki saját szektás melegítőben, logózott erkölccsel, és saját kommentcsapatával megy harcba. A „mi fiunk” sosem hibázik, a „másik oldal” pedig mindig az ördög testet öltött gyakornoka.
És amikor valaki megkérdezi: „de nem túlzás ez?”, akkor jön a klasszikus: „Az más, ő legalább a miénk!”
Pedig a normális közélet nem a stadionban kezdődik, hanem a tükör előtt. Ott, ahol a citoyen (igen, Márai-féle, nem influenszer-féle) végre rájön: a politikus nem popsztár, nem Messi, és nem is lelki vezető. Ő egy szolga. Alkalmazott. Fizetésért dolgozik, amit a mi pénzünkből kap.
Akkor lesz itt valódi változás, amikor a polgár már nem rajong, hanem kérdez.
Amikor nem „drukkol”, hanem számon kér. És amikor a közéleti meccs végén nem a csapat színe számít, hanem hogy végre ne csaljanak a bírók.
Addig viszont marad a lelátó, a sör, és a kommentháború.
És mi, a nemzet, továbbra is abban reménykedünk, hogy egyszer majd tényleg lesz hosszabbítás – csak ezúttal a józan észnek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése