Agymenés 628.

 

A novemberi magyar valóság, azaz amikor a fény luxuscikk, az időjárás pedig személyiségzavaros

 

A november Magyarországon nem hónap. A november egy állapot. Egy kollektív, meteorológiai és lelki borderline-élmény.

 

Reggel kilépsz a lakásból, és az első gondolatod: – Mi az a fény?

 

Komolyan, mintha a nap már hónapok óta csak szabadságon lenne, valahol Dél-Spanyolországban, és nem hajlandó hazajönni, mert itt túl sok a stressz.

 

A második gondolat: – Mi az a nap?

 

A naptár szerint létezik, de a valóságban olyan ritka, mint a korrekt parkolóhely a belvárosban. Ha mégis kisüt, mindenki úgy reagál, mintha valami természetfeletti eseményt látna: megállnak, hunyorognak, és a következő poszt a Facebookon az lesz: „Kisütött! #blessed”

 

Aztán jön a novemberi meteorológiai rulett: Hétfőn +19 fok, csütörtökön pólóban vagy. Pénteken -2 fok, és azon gondolkodsz, mikor nyitottak ki a Szibériából jött fagyboltok.

 

A magyar időjárás ilyenkor olyan, mint egy hangulat-ingadozó nagynéni: egyik nap örül, másik nap letol, harmadik nap sír, negyedik nap nem veszi fel a telefont.

És közben ott vannak a fák. A fák, amelyek látszólag tudnak valamit, amit mi nem.

 

Nézed őket, és elgondolkodsz: – Miért érzem úgy, hogy csak a fák tudják, mikor kellene lehullani?

 

Mert te nem tudod. A tested szerint nyár van, a kabátod szerint tél, a naptár szerint ősz, a lelked szerint pedig „köszi, ez így sok.”

 

A falevelek is össze vannak zavarodva:

– az egyik már októberben eldobta az életkedvét;

– a másik novemberben még mindig ragaszkodik az ághoz, mint egy makacs nagypapa a régi bútorokhoz.

 

A novemberi magyar valóság sajátossága, hogy egyszerre érzed azt, hogy:

– semmihez nincs kedved,

– mindent csinálnod kéne,

– és igazából már maga az is teljesítmény, hogy felkeltél.

 

A fény hiányát pedig úgy próbálod kompenzálni, hogy minden este úgy gyújtod fel a mesterséges világítást, mintha karácsonyi díszletben élnél: konyha, nappali, előszoba, fürdő – minden világít, kivéve a lelked.

 

De valahogy mégis van benne valami bájos.

Valami szerethető.

Valami tragikomikus.

 

Mert a november a magyar ember lelke fölött ugyanúgy áthalad, mint a hidegfront:

 

megráz, átfúj, összekuszál… de valahogy kibírjuk.

 

És közben az egyetlen biztos pont az évben: a novemberi valóság mindig abszurdabb, mint gondolnád.