A harácsolás, mint magyar népi sport
Van, aki fut, van, aki úszik, és van, aki gyűjt. Mi, magyarok, természetesen az utóbbit vittük tökélyre — de nem akármilyen gyűjtésről van szó, hanem a nemzeti harácsolásról, ami egyszerre olimpiai sportág, lelki önkifejezés és társadalmi ranglétra.
Aki nem harácsol, az nem is él igazán: a „jó magyar ember” már a születésekor kap egy nejlonzacskót, amibe azóta is mindent belepakol — blokkot, PET-palack kupakot, meg a „hátha még jó lesz valamire” típusú kincseket. A harácsolás nem luxus, hanem önvédelem: ha egyszer elfogyna a világban a csavarhúzó, legalább nekünk lenne öt, három különböző méretben, és bár kettő úgyis eltörött, de nem baj, mert javítható.
A népmesékben mi nem aranyalmát őrzünk, hanem a ’82-es Alföldi porcelánkészletet, amit nem használunk, mert el ne törjön. A spájz pedig a nemzeti identitás temploma: itt nyugszanak a 2013-as befőttek, a szaloncukor zörgő papírjai és a „jó lesz majd a kertbe” felkiáltással félretett, félig repedt virágcserepek.
De a modern magyar már digitálisan is gyűjt: fájlokat, fotókat, e-maileket, meg a „még elolvasom majd” cikkeket, amikből már egy kisebb könyvtár épülhetne. A mentális rendetlenség immár felhőben tárolható.
A harácsolás nálunk tehát nem betegség, hanem nemzeti örökség. Olyan, mint a pálinka vagy a panaszkodás: generációról generációra öröklődik. És amikor már nincs hová tenni a dolgainkat, a lépcsőházba, a padlásra, a garázsba, vagy a szívünk mélyére pakolunk még egy keveset.
Hiszen a magyar ember nem kapzsi — csak felkészült.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése