Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 591.

Élő közvetítés a semmiről — avagy az instant boldogság apostolai


Ők azok, akik nélkül a világ sötétben tapogatózna: hiszen honnan tudnánk, hogy Marika ma reggel zabkását evett banánnal, vagy hogy Peti „megint nekiállt az edzésnek, most komolyan”?
 
A közösségi média hősei, akik bátran vállalják, hogy minden mozdulatuk, arckifejezésük és reggeli kávéhabjuk közérdekű információ.
 
Mert ha nincs fent a Facebookon, az meg sem történt.
 
Ők azok, akik a telefon kamerájába nézve életvezetési tanácsokat adnak – hajcsavaróval a fejükön, miközben a háttérben sír a gyerek és forr a húsleves.
 
Akik tíz másodpercenként ellenőrzik a lájkok számát, és ha az nem nő, rögtön jön a „néha úgy érzem, senki sem ért meg igazán 😔” poszt – természetesen nyilvánosra állítva. Aztán öt perccel később már újra mosolyognak a szelfin: „Soha ne add fel! 💪✨”
 
Az Instagramon ők a „lélekharcosok” – akik „megélik a pillanatot”, miközben három különböző szögből fotózzák azt.
 
A tengerparton nem a hullámokat nézik, hanem azt, hogy a naplemente jól mutat-e a filterrel.
 
A TikTokon pedig életvezetési bölcsességek és táncmozdulatok keverednek: „Én már nem keresem a boldogságot, mert a boldogság én vagyok!” – mondja valaki, miközben csillámport fúj az arcára.
 
És ott a Facebook klasszikus műfaja: a passzív-agresszív rejtélyposzt.
 
„Nem akarok neveket mondani, de van, aki nagyon csalódást okozott!” – és ilyenkor minden ismerős fél órát tölt azzal, hogy kitalálja, vajon róluk van-e szó.
Majd jön a „Privátban írok, aki tudja, tudja ❤️” kommentek hada, mintha egy lelki valóságshow backstage-ébe nyernénk betekintést.
 
De a legszebb mégis a gyászgyertya poszt: fekete háttér, egyetlen láng, és a szöveg – „Nem mondom el, kiért, mert aki fontos, az tudja.”
 
Aki meg nem tudja, az is lájkol, biztos, ami biztos.
 
Ők a digitális korszak szent mártírjai, akik minden percben megosztják, hogy épp mi történik velük – csak épp az nem derül ki soha, hogy mi történik bennük.
 
Minden nap újrateremtik magukat a képernyőn, mint egy modern istenkép: a szelfi az új ikon, a lájk az új ima, a követő pedig a gyülekezet.
 
És ha egy nap eltűnnének a netről, senki sem hinné el, hogy élnek még – mert az életük nem az utcán, hanem a hírfolyamban zajlik.
 
Ott, ahol a valóságot filterrel mérik, és az őszinteséget algoritmus írja.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...