Agymenés 647.

 

 

A szomszédok… nos, ők azok az emberek, akiket sosem választottam, mégis velük élem le az életem jelentős részét. Olyanok, mint a család, csak nem lehet őket letiltani

A mellettünk lakó néni például egy külön természetfölötti jelenség. Olyan pontosan hall mindent, hogy ha egyszer elvinné az FBI, azonnal beindulna a szervezett bűnözés elleni osztály legjobb felderítője. Egyszer becsuktam a hűtőt, és másodperceken belül hallottam, ahogy átkiabál: – Az a kompresszor már nem a régi!

 

A fölöttünk lakó család három típusú járásmódot ismer: lépés, kocogás és teljes hadműveleti roham. Valahányszor járkálnak, a plafon úgy rezeg, mintha ők a helyi bányászzenekar gyakorlótermét bérelték volna ki. Egyszer felmentem megkérdezni, minden rendben-e.

– Ja, persze! A gyerek csak játszik.

– Mivel, betonkeverő-szimulátorral?

 

A másik oldalon lakik Józsi bá’, aki azért külön áldás, mert mindenben szakértő. Mindenben.

– Látom, új autót vett. Rossz választás. Ezek hamar elromlanak.

– Önnek is ilyen van.

– Tudom. Az enyém is szar.

 

Az udvari részen lakik egy kutya, akit mindenki szeret, kivéve a gazdáját. A kutya mindenkinek köszön, mindenkit imád, és úgy mutogatja magát, mint egy politikus kampányidőszakban. A gazda meg állandóan ordít: – Buksi, gyere már! Nem kell mindenkinek örülni!

 

Mi pedig, a többi lakó, ott állunk és integetünk Buksinak, mint valami hírességnek. Meg dugdossuk neki a jutalomfalatokat.

 

A szemközti szomszédunk viszont az egész ház mitológiájának központi alakja. Soha senki nem látta rendesen, csak a legendák terjednek róla:

– Ő mozgatja éjszaka a kukákat.

– Zuhanyzás közben operaénekes próbál náluk.

– És néha kinyitja az ablakot, és megnéz, mit vacsorázol.

 

A lépcsőházban pedig mindig van valaki. Reggel hatkor, este tizenegykor, akkor is, amikor titokban, pizsamában viszed le a szemetet, hogy senki ne lásson.

Természetesen mindenki lát.

 

A lakógyűlés nálunk a társasházi élet csúcspontja. Ezért aztán gyakran van. Ott derül ki, hogy a legnagyobb probléma nem a lift, nem a csőtörés, hanem hogy valaki tavaly tél óta más illatosítót használ az emeleten, és ezt sokan személyes támadásnak érzik.

 

A végén mégis mindenki hazaindul, kicsit megsértődve, kicsit idegesen, de úgy tesz, mintha szeretné a másikat.

 

És másnap reggel a néni már kiabál is a folyosóról: – Hallom, hogy reggelizett! Jó étvágyat kívánok! De vigyázzon, nehogy szélgörcse legyen az erőspaprikától! Egyfelé nyílik a vécéablakunk!