Agymenés 649.

 

 A beszoktatás valójában nem a gyerekről szól. A gyerek két perc után jól van, pont addig ordít, amíg anyu látja. A szülőt kell beszoktatni, csak ezt udvariasan nem

Megérkezünk az oviba, és mindenki úgy mosolyog ránk, mintha most léptünk volna be egy wellness-hotelbe, ahol ingyen adják a nyugalmat.

– Jóóó reggelt! Semmi gond nem lesz!

 

A gyerek közben már hátat fordít, mert meglátott egy műanyag teáskannát, ami valamiért sokkal érdekesebb, mint az anyja, aki kilenc hónapig nevelgette a testében.

 

– Menj csak, drágám! – mondom remegő hangon, mintha a gyerek nem a csoportszobába menne, hanem katonai behívót kapott volna, így háromévesen.

 

A gyerek meg sem fordul. Én állok ott, mint egy elhagyott kabát a fogason. Az óvónéni kedvesen súgja: – Most akkor hagyjuk, hogy a kicsi felfedezzen. Maga menjen nyugodtan haza, pihenjen egyet!

 

Persze. Milyen jó ötlet hazamenni. És mit csináljak otthon? Üljek a kanapén és hallgassam a képzeletbeli sírást? Vagy nézzem a gyerek üres etetőszékét, mint egy tragikus francia filmdráma főhőse?

 

Amikor kilépek az ajtón, érzem, hogy az óvónők összenéznek: – Ez is sírni fog a sarki közértig.

 

És igen. Igazuk van.

 

Két óra múlva visszamegyek. Sietek, lihegek, izzadok, mint aki maratont futott, és attól félek, hogy rossz hírt kapok.

 

Belépek az ajtón, és a gyerek… …Közben épp valakitől elvett egy kisautót.

Meg egy másik gyerek zokniját. És egy rajzlapot, ami nem is az övé.

 

Rám néz, mint egy ügyvéd, aki azt kérdezi: – Szia anya, minek jöttél?

 

Az óvónéni lelkesen bólogat: – Nagyon ügyes volt! Egyszer sírt, de akkor a többiek is sírtak, és együtt olyan édesek voltak.

 

A „édesek” szó itt azt jelenti: volt egy ötperces kollektív idegösszeomlás a csoportban, de túléltük.

 

A gyerek közben odajön hozzám, rám néz, majd közli: – Nem megyek haza.

Ez a mondat úgy szúr szíven, mint mikor a kutya jobban szereti a szomszéd kezében lévő virslit, mint a te májas falatkádat.

 

Az óvónő kedvesen simítja a vállamat: – Holnap már csak egy fél óra sírás lesz. Hogy a gyereknél vagy magánál, majd meglátjuk.

 

Hazafelé sétálok, üres kézzel. Olyan furcsa, olyan csendes. Ő meg ott bent boldogan issza a műanyag teaparti kamu teáját, mintha egész életében erre készült volna.

 

És ekkor jövök rá: nem a gyereknek kell megszoknia, hogy elengedem. Nekem kell megszoknom, hogy nélkülem is jól van.

 

Ami egyébként: kész horrorfilm.