Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 538.

Kulturális Szemle Extra – 2025. októberi szám


 

Cím: Művészek a harcmezőn – avagy minden színpad politikai színpad

Írta: B. Elvhű (független kultúrszakértő, amíg fizetik)

 
Úgy tűnik, 2025-ben a magyar kulturális élet végleg átlépte a Rubicont – persze nem olvasás, hanem posztolás terén. Ma már nem az a kérdés, hogy milyen darabot rendez valaki, hanem hogy azt melyik oldalon teszi. A színész nem Hamletet alakít, hanem világnézetet. Az író nem regényt ír, hanem ideológiai nyilatkozatot. A rendező pedig úgy dolgozik, mint egy politikai tanácsadó, csak kicsit több művészi önsajnálattal.
 
A közönség közben tanácstalan: beülne egy filmre, de előbb rákeres, melyik pártgyűlésen tapsolt a főszereplő. Olvasna egy könyvet, de előtte megnézi, kinek a posztját lájkolta a szerző. A kultúrafogyasztás új korszaka: a meggyőződésalapú jegyvásárlás.
 
A művészek természetesen „csak a véleményüket mondják el” – ez ma már a „kultúrfront” alapmondata. Egyik oldalon a hatalommal bátran vállvetve állók, akik szerint a kormány a nemzeti reneszánsz letéteményese. A másikon az örök lázadók, akik szerint minden hatalom elnyomó, kivéve persze a saját felületük moderátorát.
 
És a legszebb az egészben: mindkét oldal teljes szívből gyűlöli egymást – de ugyanazt a közpénzt azért egyformán nagyon szereti.
 
A művészet így lassan átalakul valamiféle kifacsart kulturális harctérré, ahol minden vers, film, vagy előadás egy politikai állásfoglalás, és minden taps egy szavazatnak számít. Aki nem szólal meg, az gyanús. Aki meg megszólal, az is.
A közönség meg lassan csak ennyit kérdez: – Bocsánat, ez most dráma vagy kampány?
 
És valóban, ki tudja már. Lehet, hogy a jövőben a Nemzeti Színházat és a Parlamentet egyszerűen összevonják, így legalább spórolni lehet a díszleteken. A különbség amúgy sem nagy: mindkettőben előadják a maguk szerepét, csak az egyikben tapsolni, a másikban adózni kell érte.
 
Addig is: éljen a művészet – bármi is az épp.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 238.

A higgadtság nagymestere   Sebestyén József, kárpátaljai honfitársunk tragédiája kapcsán megszólalt végre A Szakértő. Igen, így, csupa nagybetűvel. A Szakértő, akinek véleménye súlyosabb, mint egy vizes homokzsák a gátszakadásnál.    A Szakértő így szólt: „Keveset tudunk, úgyhogy ideje volna a higgadtságnak.” Majd hozzátette: „Nem tudom, hogy mi történt, a rendelkezésre álló információk ellentmondóak.”   Micsoda intellektuális piruett! Micsoda szellemi bölcsőcskehintáztatás! Az ember már-már hallja, ahogy Arisztotelész hevesen tapsol odafent.   Apró, egészen apró szépséghiba, hogy ha ugyanezeket a mondatokat valaki például Bucsa kapcsán írta volna le – ne adj’ Isten, az első napokban –, azonnal rácsapták a pecsétet: „Konteós! Putyin-bérenc! Fake news mocsok!” Majd behajították a véleménybányába, ahol már izzadva robotolt pár ezer másik, akik csak annyit mertek kérdezni: „Biztos, hogy minden úgy van?”   De most! Most végre győzött a mértéktartás! A higgadtsá...

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...