Most már tényleg itt tartunk: Magyarországon már a DNS is politikai állásfoglalás.
Ha valakinek a dédapja a múlt században rossz irányba fordult a történelemben, az unoka máris „potenciális veszély a demokráciára”. És ha a dédapja netán bíró volt, a mai közéleti kommentátorok szerint ő is genetikailag hajlamos az ítélkezésre.
És a másik oldal? Ott ugyanez a vérvonal-hisztéria csak akkor számít, ha fényes múltról van szó. Ott nem „káder” volt a nagyapa, hanem „nagy formátumú szakember”, aki véletlenül a pártközpont folyosóján lett tévésztár, majd MTA-titkár, mert hát ugye „akkoriban más idők jártak”.
Aki tehát Kádár alatt a csúcson volt, az ma „hiteles szakmai tekintély”.
Aki viszont a rokona miatt 1950-ben még meg sem született, az ma „múltbeli bűnök örököse”.
Logika? Ugyan! Ez itt a magyar közélet, nem matematikaóra.
És a legszebb, hogy mindezt azok mondják, akiknek a kedvenc szava az „árnyékkormány” – miközben ők maguk szó szerint árnyékokkal hadakoznak: dédapák, nagybácsik és elfeledett minisztériumi titkárok kísérteteivel.
Az ország közben nézi ezt a perverz családfaversenyt, ahol nem az számít, ki mit csinál, hanem hogy kitől származik.
Ha rossz ember volt a felmenőd – szégyelld magad!
Ha jó helyen volt párttag a felmenőd – hát gratulálunk, „tiszteletre méltó örökség”!
És miközben egyik politikus a másik dédapját ássa elő a levéltárból, valahol a hátsó sorban egy történész halkan zokog, egy pszichológus idegrohamot kap, és a genetikus újra leírja a tételt:
„A hülyeség sajnos nem öröklődik, csak terjed.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése