„A bronzba öntött ego – avagy a lovas szobor megkönnyezte a pillanatot
A pszichiátria tankönyvek új fejezetet írhatnak. Címe: „A nárcizmus gravitációs határa”. Alanya: egy férfi, aki annyira szeretne nagy lenni, hogy inkább felmászik a nagyságra. Szó szerint.
Ott áll, Árpád fejedelem lova mellett, a nemzeti pátosz bronzba dermedt árnyékában, és úgy mosolyog, mint aki épp most döntötte meg a Kárpát-medence egyensúlyát. Két ujja a levegőben, mintha épp győzelmet aratott volna – csak azt nem tudni, ki felett. Talán a józan ész felett.
A kép mindent elmond: a történelem, a szobor és a hiúság találkozása egyetlen, posztolható pillanatban. A kifejezés az arcon? Az a fajta „én vagyok a hős, akire a hős ősök is csak vártak” mosoly, amit csak az tud, aki életében egyszerre szenved krónikus figyeleméhségtől és akut önimádattól.
Valaki szólhatott volna neki, hogy ez nem a Gladiátor forgatása, és Árpád nem statiszta. De nem szólt senki. Talán mert a stáb minden tagja tudja: a főnök esetében nincs miről lebeszélni – legfeljebb lefényképezni lehet, mielőtt leesik.
És most itt állunk mi, földi halandók, akik csak nézünk felfelé: nem a hősökre, hanem egy emberre, aki azt hiszi, a bronz súlya alatt jobban csillog az egója.
A szobor közben hallgat. De ha tudna beszélni, talán csak ennyit mondana:
„Barátom, én már ezer éve állok itt – de még én is zavarba jöttem most.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése